Fogalmam sem volt, hogy hogyan mondhatnám le a csajos estét, mivel az én drága barátnőim eléggé jól ismernek és nem vesznek be akármilyen kis sztorit. Gyerük Abbie, tört a fejed! Csak nem lehet ilyen nehéz!
Az egész óra azzal ment el, hogy ezen agyaltam. Több ötlet is eszembe jutott, de egyik sem volt igazán a célnak megfelelő. A "rosszul vagyok" esetet már többször is eljátszottam az elmúlt napokban, így azt kizártam. A "nincs kedvem bocsi"-t pedig már eleve végig se gondoltam, mivel a lányok tudják, hogy ha velük kapcsolatos programom lenne, azt semmi pénzért nem mondanám le. Így marad a "Lina néninek közbe jött valami és nem ér rá, egyedül pedig nem hagy minket" lehetőség. Kicsit győzködnöm kell majd őket, de biztosan elhiszik majd...
- Ab, ne csináld, de miért? - kérdezte Amy.
- Lina néni nem lesz otthon, és egyedül pedig nem lehetünk...
- A fenébe, akkor lőttek a meggyes pitémnek...
- Ohh, ne mondd, hogy neked ez a legnagyobb problémád! Én e miatt lemondtam egy találkozót Jeasonnal.
- Ne haragudjatok, de Lina néni csak most telefonált, és ő is nagyon sajnálja, de nem tudja megoldani. Berendelték éjszakára dolgozni, és ha nem megy, akkor nem biztos, hogy legközelebb hívni fogják, és akkor...
- Oké, oké, ez csak természetes. Ha mennie kell, akkor menjen csak. Rajtunk nem múlik semmi.
- Persze. Elvégre lesz még másik alkalom is nem? Ha egy kimarad, abba nem fogunk belehalni.
- Igen, lesz még másik is... - legalább is nagyon remélem...
A lányok még kérdezgették, hogy mit csinálok este otthon egyedül, de mondtam nekik, hogy olvasgatok, meg ideje lenne már kitakarítani a szobámat, ami igaz is volt, csak nem most fogom megcsinálni. Elvégre ki tudja mennyire fog még felkavarni, ha esetleg találok egy hullát a szekrényem mélyén.
Megráztam a fejem, mintha ezzel elhesegethetném a gondolatot.
Aaron azt mondta, hogy mostmár itt van, és vigyáz rám, de még sajnos mindig nem tudom, hogy hogyan bízhatnék meg benne. Folyamatos és elég gyakori hangulatváltozásai miatt az ember csak nehezen tud elmenni rajta, pláne egy olyasvalaki, mint én. Egy őrült, bizonytalan, néha még magával szemben sem őszinte ember. Mit akarok én? Megérteni egy ilyen bonyolult dolgot, egy olyan egyszerű elmével, mint az enyém? Lehetetlen...
Kettőkor értem haza, szóval még volt két órám a találkozásig. Elmentem zuhanyozni, és átkötöttem a sebeimet is, amik már mondhatni "emberien" néztek ki, de még mindig fájtak kissé. Megszárítottam a hajam, kivettem egy farmert meg egy pulcsit a szekrényből, felvettem a tornacipőmet, és lassan lebaktattam a lépcsőn. Ettem valami ennivalót, amit valahonnan a hűtőből sikerült előkotornom, igaz, nem tudtam mi volt, de azért ettem. Tésztának néztem, de ki tudja...
A gyomrom megint fájt, és úgy éreztem, mintha kicsit szédülnék is. A kezem jéghideg volt, az arcom pedig sápadt. Biztos, hogy nem leszek beteg, de akár hiszitek, akár nem, ezek lehetnek az idegesség tünetei is. Szükségem lett volna már egy normális és nyugodt alvásra, ami előtt nem kell aggódnom, és ahol tudom, hogy még fel fogok ébredni...
Az evés befejezése után felmentem a szobámba még zenét hallgatni, hátha lenyugszom. Nem teljesen a várt eredményt kaptam, de legalább hallgattam egy kis rockot.
Bedobáltam még a szennyeseimet a mosógépbe, és elmosogattam a mosogatóban levő tányérokat, majd az órára nézve ismét végigfutott rajtam a hideg...Indulni kell, most...
Nagyon szerettem a tengerpartot, főleg ősszel. Az emberek már nem nagyon járkálnak arra felé, minden csendes és nyugodt. A hullámok zúgását lehet csak hallani, és a madarakat, ahogy néha fájdalmasan felvijjognak. A legtöbben azt gondolják, hogy ez ijesztő lehet, pedig nem az. Valagogy...Az egésznek annyira fájdalmas hatása van, vagy nem is tudom, Mikor nincs senki körülötted, és mintha a hosszú tengeparton sétálva nem látnád a partszakasz végét, olyan mintha egyenesen a végzetet felé sétálnál. Engem mégse érdekel.
A sziklás öböl, ahová most tartok pedig olyan, mint egy kivégzőhely. A sziklák magukban meredeznek, élesen, fel az ég felé, miközben valamit próbálának elmesélni. Talán egyszer valami történt, valami különleges, vagy borzalmas dolog, amiről a mai napig nem tud senki, csak ők, és arra várnak, hogy valakinek elmondhassák. A parton hideg szél fújt, és ahogy egyre közelebb értem a végcélomhoz, úgy egyre hidegebb lett, Feltettem hát a kapucnyim, és úgy sétáltam tovább. Nem gondoltam arra, hogy mi vár még rám a mai délután, egyszerűen csak ahogy az előbb mondtam, mentem a végzetem felé...
Megérkeztem az öbölhöz, de pontosan nem tudtam, hogy hova kell mennem, így hát bandukoltam tovább, keresve az ittlétem okát.
Hosszú percek teltek el, de Őt nem találtam sehol. Kis idő után feladtam, és leültem az egyik kőre, ami elég közel volt a vízhez, a hullámok csak úgy csapdosták az oldalát.
Vajon cserben hagyott? Elcsalt ide, pedig ő el se jön? Nem, az nem lehet. Biztosan nem tenne ilyet velem. De én ezt mégis miből gondolom? Nem is ismerem, ki tudja, hogy mire képes.
Ekkor viszont valami megmozdult a bal oldalamon. Ő volt az. Az egyik szikla mellett állt, és mosolygott. De a szeme nem. A pillantása kissé szúrós volt. Nem akartam rögtön letámadni, így hát türelmesen és csendben vártam a helyemen. Lassan odasétált mellém és leült, azonban tartotta a egy méter távolságot. Nem tudtam eldönteni, hogy csak miattam, vagy mert ő nem akar közelkerülni hozzám.
Valakinek el kellett volna kezdenie a beszélgetést, de egyikünk sem szólalt meg. Inkább bámultuk a tenger fölött repdeső madarakat.
- Hát eljöttél - szólalt meg halkan, rekedtes hangon.
- Igen. - válaszoltam tömören. Most mégis mit mondjak, hogy igen, csak mondd már végre, hogy miért akar valaki megölni?
- Akkor...Mivel kezdjük? - Ezen elgondolkoztam egy pillanatra. Amikor pedig eszembe jutott az első kérdés, nagynehezen kinyögtem.
- Ki vagy te? - néztem rá.
- Aaron Johnon vagyok. Nemrég költöztem ide a szüleimmel. Matek szakon vagyok, és három utcával arrébb lakok tőled - mosolygott.
Na most ez hülye? A neve és a családja rendben van, na de hogy jön a matekszakhoz az, hogy hol lakik? És egyáltalán honnan tudja, hogy hol lakom? Az utóbbit nem tudom miért kérdeztem, hiszen nem lep meg, hogy tudja...
- Nem erre gondoltam - motyogtam, miközben az ujjaimat tördeltem.
- Tudom, ne haragudj. Csak...Azon gondolkozom, hogy hogyan mondjam el úgy, hogy ne kapj sokkot.
- Ez most komoly? - néztem rá, ő pedig felhúzta a szemöldökét jelezve, hogy nem érti mire gondolok. - Ha az utóbbi egy hétben történtekre gondolok, akkor nem hiszem, hogy valami még ezeknél a dolgoknál is jobban sokkolhat. - Mosolygott egy keveset, majd nagyot sóhajtott, és elnézett a víz felé, miközben a kezével átfogta a térdét.
- Mindenhol másnak hívnak minket. Európában Vigyázónak, Afrikában Sathunak, itt pedig...Álomőrzőnek. - itt kis szünetet tartott. Nem sokan vagyunk, mivel nem minden embernek van szüksége egy őrzőre. Csak a...nagyon különlegeseknek - mosolygott.
- Várj. Ha...most jól értettem, akkor nekem...van egy ilyenem?
- Igen, van.
- Szóval akkor mostmár biztos, hogy bolond, vagyis ahogy te mondtad "különleges" vagyok - mutattam idézőjelet a levegőbe. Nem szólt semmit, csak nevetett.
- Annyira viszont nem vagyok hülye, hogy összerakjam a darabkákat...
- Mire gondolsz pontosan?
- Tudod te, hogy mire gondolok. Én nem biztos, hogy képes vagyok kimondani, szóval...
- Ha egyre gondolunk, akkor...Igen, Abbie, én vagyok a te Őrződ. - itt nagyot nyeltem, ő pedig rám emelte a tekintetét.
- Akkor készülj, mert most jön a kérdésözön. - figyelmeztettem .
- Valahogy sejtettem, de jobb minnél előbb túllenni rajta... - Na tessék...Biztos menne már el.
- Miért pont én?
- Hiszen mondtam már. Mert különleges vagy.
- Nem az. Hanem hogy miért pont téged kaptalak?
- Ezt nem mi választjuk ki. Hanem csak...úgy jön. Tudod, vannak nálunk magasabb rangúak, akik ezeket...úgymondd beosztják. Nekem téged adtak már adtól kezdve, hogy megszülettél. Illetve megszülettünk.
- És miért csak az utóbbi... - elkezdtem magamban számolni.
- Hogy miért csak az utóbbi 2 és fél hónapban jelentem meg? Ez egyszerű. Mert most volt rám szükséged.
- Nem, az kizárt dolog. - ráztam a fejem. - Akkor miért nem jöttél, amikor megh...
- Nem kell kimondanod, tudom mire gondolsz. Az más eset. Ez...nem tudom, hogy hol kezdjem el, mert ez elég...hosszú és bonyolult.
- Előbb utóbb úgy is el kell mondanod, úgyhogy essünk túl rajta nem? - idéztem gúnyosan őt.
- Rendben van, de készülj, mert nem lesz egyszerű...
Azt hiszem mégis csak muszáj lesz felemlegetnünk a szüleid halálát...Szóval az a helyzet, hogy nem egy tűzben haltak meg...
- Igen, ezt már valaki mondta...
- Igen, tehát...megölték őket. A szüleid is...Álomőrzők voltak. Tudom, ezt most megint nehéz felfognod, de inkább ledarálom az egészet, és utána hagyok időt, hogy feldogozdd.
Szóval ők igen fontos emberekre vigyáztak, és ez egy valakinek nem tetszett. Ahogyan vannak Álomőrzők, úgy vannak Álomrontók is. Az a férfi is az aki, szóval tudod...Tudom, hogy elmondott neked mindent, amit rettentően sajnálok, mert nem így kellett volna megtudnod. Szóval azok az emberek már...nem élnek. A férfi megölte őket is, rögtön a szüleid után. A férfi neve...Elaster.
Régen a szüleid, most pedig te kellessz neki, mert te két tiszta Álomőrző gyermeke vagy, ami nagyon ritka dolog. 200 évente maximum kettő gyerek lehet tiszta Álomőrzők gyermeke. Nekem csak az apám az, én nem vagyok tiszta, de örököltem az őrzőséget. A gyerekeknek nincsen semmilyen különleges képességük, azonban egy valami mégis van, ami nagyon sokat ér...A vérük. Ha valaki megissza egy tiszta gyermek vérét, akkor halhatatlan lesz, és akár uralkodhat az egész világ felett.
Elaster 17 évig keresett téged, és most megtalált. Ezért vagyok én itt. Csak az álomdban bír megölni, de amíg én ott vagyok, nem eshet semmi bántódásod.
Nem tudom meddig ülhettem ott, és meredtem magam elé, de úgy éreztem, hogy még hidegebb lett, a szél mégjobban süvített. Fel kellett dolgoznom a hallottakat, bár nem volt könnyű. Tiszta gyermek? Én? Mindenre gondoltam volna, csak erre nem. És a szüleim is? Nem hittem, hogy ők sem egyszerű emerek. És ez az...Elaster vagy kicsoda. Miért akarja vezetni a világot? És persze az én vérem segítségével...Ez teljesen...lehetetlen...
- Amik... - szólaltam meg hirtelen, pedig nem is akartam, de ezt muszáj volt megkérdeznem. - Amik az álmaimban történnek...kettőnk között...Azok valóságok, vagy csak én képzelem be?
- Miért, mik történnek kettőnk között? - Basszus, ez nem is tud semmiről? Ez nagyon kellemetlen.
- Semmi, inkább hagyjuk... - vörösödtem el.
- Oké, de azért remélem ezek után még fogod velem a csillagokat nézni?
- Te szemét! - böktem vállon, de csak nevetett. Szóval igaz. Ez mind valóság... - És ez mindig ilyen?
- Micsoda?
- Hát... az Őrző és a...védenc közötti kapcsolat...Hogy együtt nézik az eget, és ölelgetik egymást?
- Nem, ez nem... - halkult el a hangja. - Én nagyon sajnálom. Az volt a dolgom, hogy vigyázzak rád. Bújjak meg egy fa mögött, és nézzem, hogy mikor esel bele egy gödörbe, vagy öltözzek be valaminek, és legyek a legjobb barátod. De én...Pont az ellenkezőjét csináltam. Nem bújtam el, de még csak nem is állcáztam magam. Amikor megláttalak, tudtam, hogy ez nekem nem fog menni. Így hát odaálltam eléd, teljes valómban, és hagytam, hogy jöjjenek a dolgok maguktól. Nos ez az egész folyamat addig ment, amíg már nem tudtam visszafordítani.
Egész nap azon imádkoztam, hogy végre legyen este, és újra találkozhassak veled, hogy újra megérinthesselek, hogy érezzem az illatod, és hogy tudjak vigyázni rád... Ennek nem így kellett volna történnie...Nem én tehetek róla...
- De mégis miről? - kérdeztem zavartan, hiszen én is ugyanezeket érzem.
- Hogy beléd szerettem...
