2011. március 29.

Álomőrző - 11. fejezet

Felkészültél?









A történtek után arra a következtetésre jutottam, hogy ideje elmondani a dolgok állását a lányoknak. Vagyis a dolgok egy részét, mivel a másikat úgy sem hinnék el.

Felhívtam őket, hogy délután szaladjunk ki a parkba egy kicsit. Mind a ketten ráértek, ami jó volt, mert most határoztam el magam, holnap pedig már nem biztos, hogy megint rászántam volna magam erre a roppant nehéz feladatra. Mert számomra nehéz volt...

Kint jó idő volt, sütött a nap, és a szél sem fújt.

A park közel volt a házunkhoz, így nem kellett sokat gyalogolnom odáig. A lányok már vártak, lehetett rajtuk látni, hogy mennyire türelmetlenek. Ismertek már annyira, hogy tudják: Eljött valaminek a bejelentése.

Nem tudtam, hogy hogyan kezdejk neki a történet mesélésének. Hogyan szőjjem bele Aaron gorombaságát velem szemben, a kirohanásomat a folyosón és a sok titkolózást. Nem tudtam ezekre értelmes magyarázatot találni, ezért be kell érniük azzal, hogy nem tudhatnak mindent. Nem akartam össze-vissza dadogni, így kerek perec megmondtam, amit akartam.

- Aaron és én járunk - mondtam előttük állva. Ők egy padon ültek, és ahogy azt vártam, az álluk a földön landolt. Pár percig egyikük sem szólalt meg, csak bámultak rám bambán. Hoppá! Lehet, hogy mégsem így kellett volna?

Amy összekaparta magát és megszólalt. Megszólalt...Nem tudom minek nevezzem azt, ahogyan reagált a hírre.

- M...H...É...É...Mi van? - makogott.

- Nem akarom túlmagyarázni az egészet. Járunk és kész.

- De mikor? - szólalt meg végre Cassie. Már azt hittem megnémult.

- Hát kb. két napja.

- Nem úgy, hanem hogy mikor volt időtök arra, hogy összejöjjetek?

- Hát az utóbbi egy hétben - Magamban persze hozzáadtam azt a két hónapot, amit együtt töltöttünk éjszakánként.

- De mégis mikor találkozgattál vele?

- Hát suli után meg tegnap is...

- Én ezt nem értem - állt fel Amy, majd járkálni kezdett.

- Mit nem lehet ezen érteni? - kérdeztem.

- Sok mindent. - fonta össze a kezeit. - Mint például azt, hogy hogyan viselkedett veled, meg hogy te is teljesen ki voltál fordulva magadból az utóbbi pár napban.

- Annak megvan az oka. Mostanában nem bírtam rendesen aludni és a gyomrommal is volt némi gond. De mostmár rendben vagyok és ez a lényeg.

- Oké, összejöttetek - nézett fel rám Cassie a padról. - De egy valamit azért mondj meg nekem!

- Mire vagy kíváncsi?

- Magyarázd meg nekem - itt rövid szünetet tartott - Hogy mi volt az a nagyon nagyon érdekes szituáció az egyik szünetben, amikor ölelgetve vezetett ki a suliból.

A lányok közül Amy az okosabb. Hála Istennek, hogy Cassienak nem a kiborulós jelenetem jutott az eszébe.

- Ez egyszerű - kezdtem neki. - Tudjátok van az a csaj, aki nagyon nyomul rá. Csak le akarta rázni azzal, hogy "velem van". Azóta néznek meg a folyosón...

- Én örülök nektek - mosolygott Amy. - De nem gyors ez egy kicsit?

- Megszólalt a "két nap után lesmároltam Jeasont" kisasszony...

- Fogd be Cassie, ez egyáltalán nem ugyanaz.

- Én is örülök nektek, és nem aggódom miattatok. - mosolygott Cassie is.

- Köszönöm.

- És ha már itt tartunk...Megcsókolt már? - mindeketten vigyorogtak.

- Igen.

- Na, és mesélj, milyen volt! - mondták mindketten, szinte alig bírtak nyugodtan maradni a helyükön.

- Nagyon jó - vigyorogtam én is. - Többet pedig nem vagyok hajlandó erről mondani! - figyelmeztettem őket, mert Amy már nyitotta a száját, hogy szaftosabbnál szaftosabb részleteket tudjon meg. De azt várhatja, hogy én valamit is elárulok nekik...

- Ó, de kár... - sóhajtott fel Cassie.

- Ez van...



**********




Másnap a suliba menet fura eufórikus boldogságérzet uralkodott rajtam. Egyfolytában csak vigyorogni szerettem volna, és legszívesebben világgá kürtöltem volna, hogy mennyire jól vagyok. Lehet, hogy ennek a tegnapi alvás az oka. Aaron este még átjött egy fél órára, beszélgettünk és sokat nevettünk. Aztán úgy kilenc körül hazament, de amikor este elaludtam, már ott várt rám. Teljesen kipihent voltam reggel, szinte semmi rossz dolog nem járt a fejemben.

Már a lányok is tudták a dolgot, Aaron is biztosan elmondta a haverjainak, vagyis mégcsak most jön a neheze...A nénikém.


A matek utáni szünetet ideges lelkesedéssel vártam, elvégre nagyon szerettem volna már látni Aaront.

Az óra után izgatottan indultam ki a folyosóra, ahol Aaron és én először találkoztunk. Jó dolog volt visszaidézni, bár az emléknek nem csak jó oldalai vannak...Mostmár azonban nincs mitől félnem, az idegességem pedig teljesen elmúlt, amikor megláttam őt a folyosón. Deja vu érzés kerülgetett. Ugyanolyan alakzatban jöttek a folyosón, Aaron ugyanúgy mosolygott, de most nem volt semmiféle közömbösség a szemében. Amikor meglátott mosolygott, ahogy én is, és lassan elindultunk egymás felé.

A folyosón néma csend lett, abbamaradtak a mozgolódások és a sugdolózások is. A diákok teljes figyelme ránk szegeződött, ám Aaron közelsége ezt teljesen elfeledtette velem. Átölelt, és megcsókolt, nekem meg zsongani kezdett a fejem, a pillangók a gyomromban pedig igencsak repkedni kezdtek.

- Bocs haver, de most dolgom van - kacsintott Josh, majd odalépett Cassiehoz. Amy bocsánatot kért, majd elment a teremhez. Kettesben maradtunk.

- Tudod...Nem gondoltam volna, hogy így is találkozunk még itt - nevetett.

- Én gondoltam rá. Sokat...

- Nagyon helyes - puszilta meg a homlokom.

- És, Mr. Szívtipró, szíve hölgyének milyen volt az ábrázata?

- Óóó, nagyon sajnálom, de ki kell, hogy ábrándítsam. Nem igazán volt időm tanulmányozni az arcvonásait. Tudja, valami túlságosan lefoglalt...Vagyis valaki.

- Értem - mosolyogtam mindenttudóan.

- Elkísérlek az órádra - húzott magával.

- Ez nagyon rendes tőled - mosolyogtam. - Mellesleg a srácok hogy fogadták a dolgot?
- Ó, tudod ők igazán rugalmasak. Josh már kezdettől fogva tudta, hogy lesz valami. És neked nehéz volt a lányokkal?

- Hát...szerintem igen. Először teljesen le voltak döbbenve, de aztán magukhoz tértek és örültek. Legalábbis azt hiszem...

- Ebédnél találkozunk? - kérdeztem már az ajtónál állva.

- Mindenképpen - mosolygott. Megcsókolt, majd eltűnt a folyosó végén.





**********




- Nem értem én ezt az egész dolgot közöttetek - tűnődött Amy, miközben az ebédlő felé sétáltunk.

- Nem is kell - mondtam. - Elég ha én értem.

- Szerintem egy-két dolog még számodra sem világos - kötöszködött mégis. - Tudod egyáltalán, hogy hanyadikos és hogy milyen osztályba jár?

- Igen, képzeld tudom. 11-es és reál szakon van. A többit meg majd elmondja. Én nem fogom egyfolytába kérdezgetni.

- Na, az nagyon jó. Legalább tud neked segíteni matekból. - szólt közbe Cassie, az ész.

- Igen, ez csakugyan jó.
- Na és persze jóképű, meg kedves és mindenki irigyel téged érte...

- Tudod mit? Irigyelhetnek is érte. Nála jobbat nem kívánhatnék magamnak.

- Na, az emlegetett szamár - bökött a fejével Amy az ebédlőajtó felé. Aaron ott állt, a falnak támaszkodva, mint egy félisten.

- Szia - köszönt.

- Szia - mosolyogtam.

- Készen állsz? - fogta meg a kezem.

- De mégis mire? - csodálkoztam.

- Erre - mondta, majd beléptünk az ebédlőbe. Szinte azonnal megértettem mire gondolt.


A nagy és zsúfolt teremben halálos lett a csend, mindenki csak minket bámult és én kezdtem borzalmasan kellemetlenül érzni magam. Ma mi voltunk nekik a nagy "pletykaadag", amin majd egész napon csámcsoghatnak...sőt...Talán egész héten ez lesz a téma. Összesúgnak majd mögöttem a folyosón, és az órákon is tömegnyomor érzésem lesz. Aaron próbált megnyugtatni, mosolygott és az ujjaival simogatta a kézfejem, miközben a pult felé sétáltunk - mögöttünk a csajokkal meg Aaron haverjaival - , hogy elvegyük az ebédünket. Aztán leültünk a szokásos asztalunkhoz, a zsivaj pedig nagy megkönnyebbülésemre újra elkezdődött.

- Hú, ez durva volt - szólalt meg először Amy.

- Az biztos - bólogattak Josh-ék.

- Ab, te hogy vagy? - fordult felém Aaron.

- Én jól birom - motyogtam. Azt hiszem...

- Láttátok a szőke fejét? Azt hittem, hogy szemberöhögöm.

- Ja, Aaron "csajáét"? - esett le Joshnak. - Ha nekem olyan fejem lenne mint neki, ki sem mennék az utcára. - Mindenki elkezdett nevetni.

- Nem baj, legalább ezen is túlestünk - sóhajtott Aaron. - Ezek után talán leesik neki, hogy nem érdekel és végre leszáll rólam.

- Ha pedig nem, akkor jön az én módszerem - vigyorgott Josh.

- És mi az? - kérdezte Cassie.

- Megmondom neki, hogy húzzon el a jó...

- Elég lesz Josh, köszönjük - állította le Aaron.

- De most miért? - értetlenkedett. - Haver, mindig a legjobb pillanatokban állítassz meg - durcáskodott, de mi csak jót nevettünk rajta.


Az ebéd után elindultunk az órára. A folyosón természetesen megint megbámultak egy páran, Aaron azonban nem figyelt senkire, neki köszönhetően pedig én sem.

Leültünk a szokásos helyünkre, Aaron pedig közelebb húzta a padját az enyémhez, amire nekem csak egy vigyor volt a válaszom.

Az anyag dögunalom volt, az egész órát a füzetem firkálgatásával töltöttem. Körülbelül az óra felénél megfájdult a fejem, így megtámaszottam az arcom a kezemmel, és behunytam a szemem. Esküszöm, hogy csak két percig voltam így, mégis nemsokkal később a mezőn találtam magam, a sötétben...

A szél nagyon fújt, a fák levelei csak úgy zörögtek. Mintha mindegyik egymást próbálta volna túlharsogni. A Hold nem volt sehol, még a csillagok sem látszottak. Körülöttem minden sötét volt, élettelen, és nyugtalanító. A csapás hirtelen érkezett, hátulról.

- Nagyon unom már a kis játékodat, Abbie - hallottam a hangját. - Azt hiszed, hogy csak így, nyugodtan szórakozhatsz velem? Nagy tévedés...

Semmi ötletem nem volt, hogy mit tegyek. Sikítsak? Na ne...Mire lenne az jó? Kérjek segítséget? Nem tudok. Ha alszom,nem tudok szólni Aaronnak. Így csak egy dolog maradt. Erősen beleharaptam Elaster kezébe, ami a nyakamat szorította. Felmordult, a kése pedig beleállt a kezembe. Futni kezdtem, kerestem a fényt. Szerencsére nemsokára megláttam, aztán már megint az órán ültem, zihálva. Senki nem vett észre semmit. Kivéve Aaront.


Szerintem először csak rám akart nézni, de aztán biztosan észrevette az arcomon, hogy valami nagyon nincs rendben. Aztán lenéztem a kezemre, amin a pulcsi lyukas volt, alatta pedig kilátszott a szúrt seb. Követte a tekintetem, majd amikor észrevette a véres karom, elnyíltak az ajkai és gyorsabban kezdte szedni a levegőt. A szemembe nézett, majd újra le a karomra. Ezt megismételte még párszor, egészen addig, amíg ki nem csengettek.

Szinte azonnal felállt, és mellettem termett.

- Josh - szólt oda barátjának, miközben az én könyveimet pakolgatta a táskámba. A gyömöszölte szó talán jobban illene ide. - Mondd meg Amyéknek, hogy Abbie ma nem megy velük haza. És ne is várjatok meg.

- Oké - mondta Josh egy kissé zavartan, de nem kérdezett semmit. Odament a lányokhoz, mondott nekik valamit, amitől mind felém fordultak, majd kimentek a teremből. A diákok fele még mindig ott lézengett, én meg próbáltam takarni a kezem, hogy nehogy valaki észrevegyen valamit.

- Gyere - fogott kézen Aaron. Csak úgy húzott kifelé a teremből. A táskámat ő vitte, pedig nem voltam annyira rokkant, hogy segítségre szoruljak.

Azonban nem akartam vitatkozni vele. Láttam, hogy mennyire ideges és feldúlt, nem akartam még én is rátenni erre egy lapáttal.

A folyosón többen megnéztek, de Aaron nem foglalkozott vele, csak maga elé meredve trappolt végig a diákok között, én meg mint engedelmes kiskutya mentem utána. A suliudvarra érve megálltunk, de csak egy pillanatra. Aaron felém fordult, a szemével pedig villámokat szórhatott volna.

- Jól vagy? - kérdezte kemény hangon.

- Igen.

- Gyere, hazamegyünk, útközben pedig elmesélsz mindent.

Az utcánkhoz érve nem álltunk meg, hanem mentünk tovább egyenesen. Tudom, azt modtam, hogy nem fogok vele vitatkozni, de ezt akkor is muszáj volt megkérdeznem.

- Ööö...Aaron...Itt kell jobbra fordulnunk.

- Mi? Ja... - mint aki eddig itt se volt. Biztosan elmerengett az előbbiekről, ugyanis elmeséltem neki az órán történteket. - Nem oda megyünk. Hanem hozzánk.