Álomőrző - 12. fejezet

Nem ekkor terveztem a bemutatkozást...

Az utcában, amiben Aaronék laknak - bár csak három sarokkal volt távolabb a házunktól - még sosem voltam. Nem tűnt gazdag negyednek, sőt mi több, a házak ugyanolyanok voltak mint akármelyik másik angol családi ház. Előttük kert, az udvaron játékok és persze a nagy zöld sövények sem maradhattak el.
Egy közülük azoban valahogy mégis más volt. Kitűnt. Nagyon kitűnt...
A ház az utca közepén volt a jobb oldalon. A falai hófehérek, és egyáltalán nem hasonlított az előbb említett házakhoz, még egy kicsit sem...Az egésznek kocka alakja volt, emeletes, teteje nincs. Sötétzöld fenyők vették körül, az egésznek olyan...filmes hangulata volt. Mintha belecsöppentem volna egy modern játékfilmbe. Az ablakok hatalmasok voltak, azonban mégsem lehetett belátni rajtuk. Még kerti tó is volt...Úgy látszik az anyukája nagyon szeret kertészkedni.
Felmentünk a lépcsőn, a hatalmas fekete ajtóhoz lépve viszont megtorpantam. Nem igazán akarok én ide bemenni...Bár a karom iszonyatosan fájt, inkább elviseltem volna ezt a fájdalmat, minthogy beállítsak ebbe a házba vérző kézzel. Csak csinálom a bajt mindenkinek...
- Valami baj van? - nézett le rám Aaron a lépcső tetejéről.
- Nem igazán akarok bemenni. Csak kavarom a bajt mindenkinek. A szüleidnek biztosan van fontosabb dolga is, minthogy engem pátyolgassanak.
- Na ne már - láttam rajta, hogy még mindig ideges, de akaratom ellenére behúzott a házba, és hangosan becsukta az ajtót. A csattanás viszhangzott a hatalmas falak között. Úristen, mekkora ez a ház.
- Aaron, te vagy az? - hallottam egy dallamos hangot a hatalmas lécső tetejéről, ami az előszobából vitt fel az emeletre.
- Igen - válaszolta. A hangjával jeget lehetett volna törni...és a tekintete...
- Neked nem kellene még iskolában len...? - itt megakadt a hang, Aaron anyja pedig megjelent a lépcső tetején. Még csinosabb volt, mint amire emlékeztem. - Ó.
- Beszélnem kell apával.
- Persze, de ti hogy-hogy itt...
- Anya, erre most nincs idő. Abbie megsérült.
- Hogyan? - kérdezte aggódva és lejött a lépcsőn, egyenesen felénk. Aaron nem szólt semmit, csak dühösen meredt előre. Az anyjának elég hamar leesett a dolog.
- Elaster... - suttogta. - Apád a dolgozóban van.
Gyorsan elhaladtunk mellette, és eltűntünk egy kis balra nyíló folyosón. Aaron nem is kopogott, csak berontott egy szobába, ami gondolom a dolgozó lehetett. Az apja az asztalnál ült és egy nagy könyvet olvasott. Amikor felfigyelt a nagy zajra, felnézett a könyvéből.
- Apa, meg kell vizsgálnod Abbiet. - A férfi nem kérdezett semmit, csak felállt, és megkédezte, hogy mi a baj. Felhúztam neki a pulóverem ujját, ő pedig vizsgálni kezdte a sérülést.
- Azt hiszem, ezt össze kell varnom. - Remek. Gondoltam magamban. - Mi történt? - kérdezte még mindig a sebet nézve.
- Elaster újra felbukkant. - A doktor keze hirtelen megállt, majd száját összepréselve felnézett fiára. Láttam a szemében a haragot és a félelmet egyszerre. Féltette a fiát tőle. Ez csak természetes.
- Semmi gond nem lesz - mosolygott rám, majd leültetett egy székre. Láttam rajta, hogy még mindig feszült, de erősen koncentrált a dolgára. Amikor elővett egy fehér ládát, elsápadtam. Utálom az orvosi kellékeket.
Amíg rajtam ügyködött, Aaron a falnak dőlve, keresztbetett lábbal és karral állt és az orrnyergét masszírozta. A szeme csukva volt. Az apja egyszer-kétszer ránézett, de aztán mindig visszatért hozzám. Pár perc múlva nagyot sóhajtva felegyenesedett.
- Kész is van. Remélem nem fájt.
- Ki lehetett bírni - mondtam. - Köszönöm.
- Szívesen - mosolyogott. Azt hiszem, Aaron tőle örökölte a férfias vonásait.
- Szerintem vidd fel Abbiet. Majd anyáddal küldök fel fájdalomcsillapítót.
Aaron nem mondott semmit, csak kinyitotta az ajtót, és megvárta míg felállok. Lassan kisétáltam az ajtón, ő pedig jött utánam. Megállt a lépcső előtt és felfelé intett a kezével. Rá sem lehetett ismerni, ahogy kifejezéstelen arccal mutogatott.
Elindultam fel a lépcsőn, ami egy hosszó folyosóra vezetett. Aaron elém vágott, majd a negyedik ajtót jobbra kinyitotta. Beléptem a szobába, ami nem volt túl nagy, de annál otthonosabb érzést nyújtott. A falak világoskék színűek voltak, a padlót sötétbarna parketta borította. A falon mindenféle könyvek és CD-k, az ablaktól jobbra egy ágy, az ággyal szemben pedig egy hatalmas TV díszelgett. Most azonban mégsem volt meg a nagy öröm és izgalom, hogy először vagyok a barátom házában és szobájában. Csak aggódás volt bennem, és félelem.

Aaron az ablaka elé állt, és megint keresztbe tette a kezét. Nagyot sóhajtva bámult még mindig kifelé. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e, ami eszembe jutott, de azért egy próbát megért. Óvatosan és lassan odasétáltam mögé és átöleltem a hátát. Megint felsóhajtott, majd a kezét lecsúsztatta a enyémre, és összekulcsolta az ujjainkat. Kicsivel később megfordult, és szorosan átölelt. Az arcát a hajamba fúrta.
- Sajnálom - motyogta. - Nagyon szégyellem magam, de borzasztóan aggódom érted. Nem tudnám elviselni, ha valami bajod lenne...
- Megértem és köszönöm, hogy aggódsz, de ez túlzás...Magadat teszed vele tönkre.
- Megpróbálok változtatni...
- Köszönöm - még szorosabban öleltük egymást. Az édes kettest egy kopogás szakította félbe.
- Bocsánat, csak a gyógyszert hoztam. - lépett be Aaron anyukája.
- Köszönöm - mondtam, majd elvettem a gyógyszert és a pohár vizet.
- Még be sem mutatkotam. - mosolygott rám. - Emma vagyok. - nyújtott kezet.
- Nagyon örülök. - ráztam vele kezet.
- Na én megyek is, nem akarom zavarni.
-Köszönjük anya - szólt utána Aaron.
- Nincs mit drágám - mosolygott, majd halkan becsukta az ajtót.
- A szüleid nagyon rendesek.
- Igen, csak én vagyok néha elviselhetetlen.
- Tudod, hogy ez nem igaz.
- Pedig de...Példa rá az előbbi eset...
- Felejtsük el - mosolyogtam. - Inkább gondoljunk másra.
- Mire gondolsz?
- Ma még meg sem csókoltál igazán - haraptam be a szám. - És hiányzik...
Aaron lassan elmosolyodott, és teljesítette a kérésem. Azonban nem sokáig élvezhettem a helyzetet, mert kopogtak az ajtón.
- Fiam, beszélnünk kellene! - lépett be Aaron apja.
- Ööö...Nekem amúgyis mennem kell.
- De...
- Tényleg. Rengeteg dolgot kell megcsinálnom otthon.
- De a kezedre vigyázz! Két három napig nem nagyon kellene megerőltetned!
- Persze, vigyázni fogok.
- Egyébként Peter vagyok - nyújtott kezet.
- Abbie. Nagyon örülök.
- Hát akkor... - fordultam Aaron felé - Majd találkozunk.
- Este átmegyek - mondta halkan, hogy az apja nem hallhassa meg. - Szia! - köszönt, majd megpuszilt.
- Szia - motyogtam fülig vörösödve, majd kitámolyogtam az ajtón. Az előszobában találkoztam Emmával, aki valamiért nagyon szimpatikusnak tűnt számomra.
- Sajnálom, hogy így zajlott az első találkozásunk - kezdte mosolyogva. - De valamelyik este átjöhetnél vacsorára, ha gondolod.
- Nagyon szívesen - mosolyogtam. Elköszöntünk egymástól, majd elindultam hazafelé.

Két dolog járt a fejemben. Én sem ilyen találkozásra gondoltam korábban. Azt hittem, hogy kellemesebben fog lezajlani ez az esemény, de mindenben van valami rossz. A második dolog pedig a ma történtekkel volt kapcsolatos. Elaster újra felbukkant, én újra megsebesültem, és kezdhetek újra félni. Úgy látszik, hogy Aaronnak még több időt kell velem töltenie ahhoz, hogy ne essen bántódásom. És ezt nem akartam. Szegénynek már ígyis épp elég gondot okoztam, nem akarok még a mostaninál is többet a nyakán lógni. Hiába mondja, hogy ez neki nem teher, mert tudom, hogy ez nem igaz. Neki is kell tanulnia, ott van a családja, a barátai, a jövője...Nem adhat fel mindent értem. Az képtelenség! Nem engedhetem. Az lenne a legjobb, ha lemondanék róla. De nem, azt nem lehet! Szeretem, és nem bírnám elviselni, ha távolabb kerülnék tőle. Azzal rengeteget ártanék magamnak és csak újra depressziós lennék. Bár inkább ártok magamnak, mint neki. Választanom kell. Vagy az ő boldogsága, vagy az enyém. De ezen nemis kell tűnődnöm. Persze, hogy az övé...
- Megjöttem! - kiabáltam, amikor beléptem az ajtón.
- A konyhában vagyok! - szólt vissza Lina néni.
- Á, már megint főzöl - mosolyogtam a falnak támaszkodva.
- Hiszen ismersz. Te is ké...Te jó ég, mi történt a kezeddel?
- Á, semmiség. Elestem tesin, és nekimentem a gerendának. Abból meg sok csavar áll ki...
- Te jó ég, hallani sem akarom - fogta meg a fejét. Nem bírja az ilyen véres dolgokat. Én meg nem bírok neki hazudni, de mégis muszáj.
- Kérsz vacsorát? - nem kérek, köszi. - Fel kell mennem tanulni. Aztán meg alszok, mert teljesen kivagyok.
- Oké, akkor gondolom ma már nem látlak.
- Hát...nem hiszem.
- Akkor jó éjt!
- Neked is.
Szegénynek annyit hazudtam már...Pedig egyáltalán nem érdemli meg. Így úgy döntöttem, hogy tartozom neki némi igazsággal. Holnap be fogom neki mutatni Aaront.
Megtanultam a matekot, a bioszt, a matekot és megint csak a matekot. Holnap ha itt lesz Aaron, kérni fogom, hogy korrepetáljon...
Elmentem zuhanyozni. Már eléggé rám fért egy kis melegvíz és egy fogkefe. Na meg kényelmes ruha. Úgy szeretem az alvós cuccaimat. Az a régi, kényelmes, rongyos szürke alvós pólóm meg a shortom...
Kilenc után végeztem, és úgy döntöttem, hogy egy könyvvel foglalom el magam, amíg nem jön Aaron. Az egyik kedvencemet választottam, pedig már rengetegszer elolvastam.

" Lefeküdtem a földre, becsuktam a szemem, és a meghalást gyakoroltam, de a fű hideg volt, és féltem, hogy beteg leszek. A halál eljön és elsöpri a nevedet, szertefoszlatja a hírnevedet. Bármit is viszel véghez az életben, az semmivel sem több, mintha a víz felszínére írnál. Még csak nem is homokba... Még le sem írtad, amit akartál, máris eltűnt. "

- Miért olvasol ilyeneket? - hallottam hirtelen egy hangot a hátam mögül. Nagyon megilyedtem. Nem is hallottam, mikor jött be, úgy belemerültem a könyvbe.
- Azért, mert leköt - válaszoltam, majd becsuktam a könyvet és egy kicsit előrébb toltam az ágyon.
- Nem tesz jót a lelki világodnak...
- Az én lelki világomnak már úgyis mindegy.
- Miért mondod ezt? - ült le velem szembe.
- Erre a kérdésre nélkülem is tudod a választ.
- Nagyon rossz, hogy ezt mondod...
- Ne haragudj, nem rád haragszom, tudod nagyon jól...
- De pedig úgy mondod, mintha én tehetnék mindenről.
- Én...Én sosem mondanék ilyet, érted? Soha!
- Pedig mondhatnál.
- De nem mondok. - szögeztem le még egyszer. - És tudod miért nem? - csak megrázta a fejét. - Mert fontos vagy nekem. Nagyon is. És nem tudnálak bántani. Bár...Akár hiszed, akár nem...A délután még azt fontolgattam, hogy szakítok veled...
- Hogy micsoda?! - állt fel.
- Héééé, nyugodj meg! - álltam fel én is és odamentem hozzá.
- Hogy jutott ilyen az eszedbe? - kérdezte a kelleténél hangosabban.
- Ha nem akarod, hogy a nénikém feljöjjön, akkor csendesebben üvölts le, légyszives...
- Én nem akarok veled kiabálni. De egy kicsit kiakadtam...Ne...Nem hagyhatsz el, érted? Azt nem lehet...
- Hééé, én nem...
- Mert fontos vagy nekem, és ha nem tudok mindig veled lenni, akkor bajod eshet. És szerinted mi lenne velem? Én mit kezdenék egyedül? Arra nem is gondolsz, hogy mit éreznék én?
- Aaron! Befejeznéd?
- Bocs.
- Az előbb akartam elmondani, hogy megfontoltam, de úgy döntöttem, hogy nem tudnálak elhagyni. Mert szükségem van rád. Úgy, mint neked rám. Pontosan ugyan úgy. És hogy bebizonyítsam, nem akarok szakítani, lenne egy kérésem. Gyere el holnap hozzánk! Bemutatnálak a nénikémnek.
- Ó...hát...ha akarod, akkor eljövök, persze.
- Köszönöm - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, majd visszaültem.
- És...az előbbit komolyan gondoltad? - ült le ő is. - Mert nagyon jólesett. - mosolygott.
- Hát persze, te bolond - nevettem fel boldogan, majd megcsókoltam.
Ilyen önfeledten már hetek óta nem nevettem. Boldog voltam, de a félelem még nem ment el belőlem. Teljesen még nem.
- Itt alszol ma velem? - kérdeztem félénken. - Mert te mondtad, hogyha itt vagy velem, akkor nem álmodok, és bajom sem eshet...
- Ó, csak ezért, értem...
- Nem, nem csak ezért...Hanem azért is, mert szeretném - pirultam el.
- Jajj, te. Hát persze, hogy itt alszom, ha ilyen szépen kérsz...De akkor haza kell mennem a ruháimért, meg el kellene kéreckednem anyától...
- Oké, de siess. Holnap meg mehetnénk reggel együtt suliba. Lina néni úgysem lesz reggel itthon, így nem kell majd elmenned.
- Jó. - mosolygott. - Akkor hozom a táskám is.
Fél óra múlva jött vissza, táskástól, illatosan. Zuhanyzott. Te jó ég, milyen jó illata van.
- Sokáig voltam? - kérdezte, majd megcsókolt. Aztán bebújt mellém az ágyba.
- Nem, de hiányoztál - bújtam hozzá. Nevetett.
- Legalább ma aludhatok egy jót.
- Jajj, annyira sajnálom, hogy sohasem tudsz rendesen aludni. El sem tudom képzelni, milyen az.
- Ki lehet bírni...Bár az ilyen alkalmak nekem olyanok, mint a megváltás.
- Akkor hagylak is aludni.
-Nheeem - ásított nagyot. - Nem vagyok álmos.
- Aha, látom. Na. Jó éjszakát. - mondtam, majd hosszan megcsókoltam. Úgy láttam ez tetszett neki. Ő tovább akarta folytatni, de én elhúzódtam, és magunkra húztam a takarót.
- Ez nagyon nem fair - hallottam a hátam mögül a hangját.
- Jó éjt - kuncogtam.
Átölelte a derekam, és hozzámbújt a takaró alatt. Olyan jó volt. Két perc múlva már hallottam a nyugodt szuszogását, és éreztem meleg lélegzetét a tarkómon. Kis idő múlva engem is elnyomott az álom. Tényleg nem álodtam. De nem is hiányzott. Elég volt a tudat, hogy Aaron itt van mellettem és vigyáz rám. Amikor csak kell.