Álomőrző - 9. fejezet

Nem vagyok szívbajos

Borzalmas, hogy Cassie mit művelt a szép fürdőszobámmal. Valami förtelmes látvány volt. Miután lefektettük a "beteget", Amyvel feltakarítottuk a csatateret, és mivel még csak öt óra volt, visszafeküdtünk aludni. Tudtam, hogy én már nem fogok elaludni, ezért küldtem Aaronnak egy sms-t, hogy miért tűntem el olyan hirtelen, és hogy már ne várjon. Nem tudom, hogy ilyenkor megkapja-e, vagy hogy egyáltalán elolvassa-e ilyenkor az sms-eit. Így csak vártam és vártam. Kicsivel később rezgett a telefonom. Aaron volt az. Csak egy mosolygós fej állt az üzenetben.
Amíg a lányok fel nem ébredtek, csak bámultam a plafont, gondolkoztam és persze pihengettem is. Kilenckor magukhoz tértek mind a ketten, ám Cassie megint a wc-n kötött ki. Amikor felült az ágyban, teljesen fehér volt, és azonnal szaladt is ki. Amy csak vágott egy grimaszt, és motyogott valami "Én megmondtam, hogy..."
Csináltam egy kis reggelit, de csak Amy és én ettünk, Cassie inkább csak megköszönte, hogy eljöhetett, és rosszulléte miatt hazament. Egy-két óra múlva Amy is összekapta magát és elment, én meg egy jó zuhany után nekivágtam takarítani...Megint.

Két óra múlva már az egész lakás tiszta volt, és én végre nyugodtan tudtam olvasi. Teljesen belemerültem a könyvembe, szinte semmit sem hallottam. Még Lina néni mozgolódását a konyhában is csak alig-alig fogtam fel. Éppen ezért borzasztóan megilyedtem, még fel is sikítottam, amikor két hűvös kéz ért a vállamhoz. Igazából nem birtam hangosan sikítani, mert a kezek ezt rögtön meg is akadályozták.
- Hé, hé, hé! Nyugi! -hallottam meg a hangot, és rögtön megnyugodtam.
- Aaron, az isten áldjon meg! - sóhajtottam rá nézve. - Ezt mégegyszer ne csináld!
- Bocsi - vigyorgott. - Nem tudtam, hogy ilyen szívbajos vagy.
- Én nem is va...Hogy jöttél be? - változtattam meg a mondanivalómat.
- Hát az ablakon - bökött a fejével az említett tárgy felé, ami érdekes módon nyitva volt...
- És mégis hogy gondolod, hogy csak így ki-be járkálsz a szobámba? Még a múltkori alkalmat megértem, na de hogy rendszeresen, az már egy kicsit sok, nem gondolod?
- Talán nem örülsz nekem? - ült le az ágyam végére.
- Nem arról van szó. Tudod, hogy mindig örülök neked, de jobb lenne, ha nem hoznád rám a szívbajt minden egyes alkalommal. Előtte legalább hívj fel, vagy mit tudom én...És mi van, ha éppen öltözök?
- Szóval mindig örülsz nekem? - mosolygott ördögien.
- Ahhh - dőltem hanyatt. - Csak ennyit fogtál fel az egész monológomból?
- Aha, meg az öltözködést - nevetett.
- Ha-ha, nagyon vicces - gúnyolódtam.
- Jó, tényleg nem kellett volna beállítanom, csak így hívatlanul. De hiányoztál...
- Komolyan? - kérdeztem vissza úgy, mint aki nem hallotta az előző szavait.
- Bebizonyítsam? - hajolt felém, egyre közelebb és közelebb....
- Abbie, mikor akarsz ebédelni? - nyitott be kopogás nélkül a szobámba Lina néni. Annyira megilyedtem, hogy lerántottam magammal Aaront az ágy mögé, és ez volt a szerencsém, mert Lina néni nem láthatta.
- Jéézusom, legközelebb légyszi kopogj, és ne ronts be csak úgy, mert nagyon megilyedtem.
- Jajj, ne haragudj, elfelejtettem.
- Semmi baj. Amúgy még nem vagyok éhes, majd később lemegyek.
- Oké. Van programod mára?
- Ahha. Itthon ülés és tanulás.
- Csak?
- Aha. Miért?
- Gondoltam, hogy este elmehetnénk vacsorázni. Csak te meg én. - mosolygott.
- Ööö...Rendben van. Hova és mikor?
- A Blue Iris-be. Mondjuk 7-kor?
- Ööö...akkor oda ki kellene öltöznöm? - Én is tudok beszélni...Öööö...
- Hát ha lennél olyan szíves - mosolygott, majd becsukta az ajtómat, én meg fellélegezve dobtam magam hátra az ágyon.
- Aaron? - kérdeztem. Semmi válasz. - Aaron?
- Szóval akkor este elmész. - hallottam meg magam mögött a hangját. Felültem, hogy láthassam. A földön ült, a kezei össze voltak kulcsolva a térdén.
- Hát ezek szerint... - húztam fel a vállam, majd gyorsan le is engedtem. - De este mindenképpen látlak, ugye? Mert tudod...nekem is hiányzol, amikor nem vagy velem - vallottam be én is, amit ő az előbb.
- Este. - mosolygott. Felállt, odasétált az ablakomhoz, mondott egy sziát, és nagy lendülettel kiugrott.
Ennyi? Na de mégis mit várok el tőle?

Halvány lila fogalmam sem volt, hogy mit kellene este felvennem, mert nem nagyon szoktam kiöltözni. Egy fekete ruha mellett döntöttem, a hajam behullámosítottam és felvittem egy kis sminket, de csak a hatás kedvéért. Felvettem a "nem túl magas" cipőmet, bepakoltam egy kistáskába pár holmimat aztán lementem a földszintre.
Lina néni nagyon csinos volt. Piros térdig érő ruhát viselt, a haja fel volt tűzve, na és az a vörös rúzs...
- Nagyon csinos vagy - mondtam neki.
- Jajj, drágám, a nyomodba se érek.
- Viccelsz? - horkantottam.
- Na, indulhatunk?
- Tőlem.
Kint kellemes idő volt, pont megfelelő. Nem volt túl meleg, de azért szét sem fagyott az ember. Beültünk az autóba, majd hűsz perc autókázás után meg is érkeztünk az étteremhez. Mondhatni bent tömegnyomor volt, szinte alig lehetett elférni, de ahogy leültünk az asztalunkhoz annyira nem lehetett érezni. A pincér felvette a rendelésünket, mi meg nekiláttunk a beszélgetésnek. Kérdezgettem a tegnapi randijáról, ő pedig arról, hogy milyen volt a tegnap este a lányokkal. Még mielőtt kihozták volna a vacsorát, gondoltam elmegyek a mosdóba. Átverekedtem magam a nagy tömegen, majd bementem a mosdóba. Hálistennek ott nem voltak annyian, de ígyis több mint tíz percig voltam benn. Már indultam volna az asztalunkhoz, amikor belöktek a táncolók közé. Remek. Na mire innen kijutok...



Megfordultam, és elállt a lélegzetem.
- Hát te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem habogva.
- Én? Hát táncolok - mosolygott rám Aaron, mert ő volt a relytéjes idegen. Átkarolta a derekamat, magához húzott, majd táncolni kezdtünk.
- Te tényleg nem vagy normális.
- Igen, mondták már egy páran.
- Egyáltalán hogy kerülsz ide?
- Eljöttem a szüleimmel. Miért, talán nem szabad? - nem válaszoltam, csak néztem, hogy milyen helyes öltönyben.
- Elvégre vigyáznom kell rád vagy mi - nevetett.
- Igen.
- Olyan gyönyörű vagy. - nézett mélyen a szemembe, én meg tiszta vörös lettem.
- Te is jól nézel ki. - mondtam neki, majd megigazítottam a nyakkendőjét.
- Néznek minket. - sóhajtott fel.
- Mi? - kaptam fel a fejem.
- Ott vannak nézdd! - mutatott balra. Két elegáns ember ült egy asztalnál és minket néztek. A nő haja vörösesbarna volt, lila ruhát viselt, és szélesen mosolygott. A férfi is ugyanúgy öltönyben volt, mint Aaron, a haja sötétszőke. A vonásaik valahogy...olyan érdekesek voltak. Aaron egyáltalán nem hasonlított rájuk. Mindketten mosolyogva biccentettek. Én is voszonoztam, majd a fejem Aaron mellkasába fúrtam.
- Istenem, ez annyira égő!
- De mégis mi? - nevetett.
- Hát hogy mi itt... - felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy várja a mondanivalómat. - Enyelgünk, és a szüleid meg most látnak először.
- Hát lehet, hogy ez neked égő, de nekem nem. Mert annyit meséltem már nekik rólad, hogy amikor anyukám megtudta hogy ma este ide jössz, muszáj volt eljönnünk.
- Értem, és remélem, hogy majd valamikor máskor tudunk majd beszélni egymással. De most sajnos vissza kell mennem a nénikémhez.
- Rendben. Menny csak - mosolygott. Hosszú puszit adott a homlokomra, én pedig kiélvezve ezt a kellemes érzést, lehunytam a szemeimet. Aztán vége lett. Aaron elengedett, én meg szomorúan elindultam vissza az asztalhoz.
- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte Lina néni, amikor leültem.
- Ne tudd meg, hogy mennyien vannak a mosdóban. Valami borzalmas sor áll ott.
- El tudom képzelni - mondta, majd nekilátott a vacsorájának, amit időközben kihoztak.



A vacsora felénél megjelent a pincér, majd letett egy rózsát az asztalra. Azt mondta, hogy egy fiatalember küldi, de szeretne névtelen maradni.
- Ó, de lovagias. Vajon ki küldhet nekem rózsát?
- Elnézést hölgyem, de nem magának, hanem a kisasszonynak. - Éppen ittam, és jól félre is nyeltem. Meredten bámultam a asztalon fekvő fekete rózsát.