Hazafelé a kocsiban mindketten szótlanok voltunk, csak a motor és az eső hangját lehetett hallani, ez utóbbi szinte félelmetesen hangosan csapódott az autó tetejének, mintha valaki be akart volna törni ebbe a száraz menedékbe.
Tudtam, hogy Lina néni nincs kiakadva, de ugyanakkor le lehet döbbenve. Elvégre ki az, aki névtelenül küldözget virágot egy lánynak egy étteremben? El tudtam képzelni, hogy milyen káosz van most a fejében...
A ház előtt kiszálltam az autóból és gyorsan berohantam a házba, hogy ne ázzak meg. Az eső - ha lehet - még sűrűbben szakadt, szinte behorpasztotta a ház tetejét. És dörögött is. Utáltam a dörgést. Kiskorom óta félek tőle, bár nem tudom hogy miért. Egyszerűen csak amikor dörög, akkor legszívesebben bebújnék a föld alá, és csak reggel jönnék ki. Nem tudom hogy fogok éjszaka nyugodtan aludni...
A lépcsőfordulóban jártam éppen, amikor mögöttem csukódott a bejárati ajtó.
- Abbie, várj csak! - szólt utánam nénikém, aki karbafont kézzel állt az előszoba közepén. Nem tudtam volna megmondani mie gondol, tekintve az arckifejezését.
- Abbie, várj csak! - szólt utánam nénikém, aki karbafont kézzel állt az előszoba közepén. Nem tudtam volna megmondani mie gondol, tekintve az arckifejezését.
- Tessék - mentem lassan lejjebb, hogy jobban lássam.
- Nem tudod véletlenül, hogy ki küldte azt a virágot?
- Sejtésem sincs.
- Nincs véletlenül...valami fiúd?
- Tudnál róla ha lenne - Fájt, hogy hazudok neki, de még nem akartam neki mesélni Aaronról.
- Rendben van, elhiszem - láttam rajta némi kételyt, de valamennyire már elhitte. - Akkor jó éjt!
- Jó éjt, és köszönöm a vacsorát! - mosolyogtam, majd a kezemben a cipőmmel felszaladtam a lépcsőn.
Beálltam a zuhany alá, hogy megnyugodjak kissé az előbbi után és a dörgés miatt is. Aaron ezt még nagyon megemlegeti! Legalább ide hozta volna azt a nyamvadt virágot, nem pedig Lina néni orra előtt küldte volna. És mi van akkor, ha a nénikém elkezdett ott volna nyomozgatni, hogy ki merészel nekem névtelenül virágot küldeni? Mert szerinte a férfiaknak fel kell vállalniuk a tetteiket, és ha tetszik nekik egy nő, akkor csak ne bújkáljanak, hanem legyenek merészek! Még ekkora hülyeséget...
Ezt az ügyet valahogy sikerült "elfelejtenem", de a dörgés még mindig rettenetesen zavart. Felvettem a pizsamámat, lekapcsoltam a lámpát és a nyakamig húztam a takarót. Tudom, hogy a takaró nem véd meg semmitől, ám mégis jó azt hinni, hogy valamilyen puha és meleg pajzs van rajtad, ami mindentől megvéd. Kiskorom óta ebben a hitben élek. Pedig lassan tizenhét évesen ideje lenne rájönni, hogy ez nem használ, és a takaró helyett talán okosabb lenne bedugni a párna alá egy gázsprayt...
Egyszer csak egy hatalmasat csattant az ég, én pedig majdnem felsikítottam ijedtemben. Ez nem lesz így jó! Valamit muszáj csinálnom. Bekapcsoltam az IPodomat, hogy hátha a zene el tudja nyomni a hangokat, de nem használt. Még mindig nagyon féltem. Gyerünk Abbie, gondolkozz! Mit csináljak? Mit csináljak? Nem! Ezt azonnal verd ki a fejedből! Nem lehetsz ennyire gyáva! Nagy vagyok már, megoldom egyedül is. Megint hatalmasat dörgött, én pedig reszketve a telefonom után nyúltam.
A fenébe, vedd már fel! Istenem, kérlek, gyerünk! A sípolás abbamaradt.
- Halo - szólt bele egy álmos hang.
- Aaron? - ziháltam.
- Abbie, te meg...Baj van? Vártam rád, de nem jöttél, azt hittem még fent vagy és...
- Figyelj, át tudnál jönni? Kérlek, szükségem van rád... - már a sírás folytogatott, de valamenyire még tartottam magam.
- Mi történt? - hallottam a ruhák susogását a háttérben.
- Majd... - nyeltem egyet. - Majd ha idejössz elmondom.
- Rendben, nemsokára ott vagyok - letette a telefont, én meg az egyik párnámat ölelgetve próbáltam visszatérni a valóságba.
Öt perccel később dobálni kezdték az ablakomat, én meg villámgyorsan kiugrottam az ágyból, mint aki életmentő segítséget kapott. És ez nekem az is volt...
Kinyitottam az ablakot, és hátrébb léptem, hogy Aaron be tudjon mászni. Amint beugrott az ablakon, azonnal hozzá bújtam. Annyira jól esett, de megint könnyes lett a szemem. Szorosan átölelt, de ugyanakkor alaposan megnézett, hogy nincs e valahol valamilyen sérülésem.
- Mi történt? - kérdezte.
- Ne haragudj, hogy iderángattalak az éjszaka közepén, de muszáj volt...
- Héé - simogatta a hátam. - Semmi baj, akármikor hívhatsz, de mégis mi a baj?
- Csak...csak a vihar...Egyszerűen megrémít... - lehajtottam a fejem a mellkasára. - Kiskorom óta félek a dörgéstől, és tudom, hogy ez gyerekes, de...
- Shhhhh - csitított. - Gyere! - mondta, majd odahúzott az ágyhoz, hogy feküdjek le. Be akart takarni, de én nem engedtem, hanem megfogtam a kezét, és lehúztam magam mellé az ágyra. Ő nem szólt semmit csak mosolygott, majd ránk húzta a takarót, és átölelt.
Ez annyira furcsa volt, mert még soha nem feküdtem egy fiúval sem egy takaró alatt, de megállapítom, hogy ez fantasztikus érzés.
- A szüleid tudják, hogy eljöttél otthonról? - kérdeztem hirtelen.
- Nem, de majd rájönnek.
- Ki lesznek akadva...
- Nem, ha megtudják, hogy veled voltam.
- Hideg a karod - állapítottam meg. Amikor féltem, minden buta kérdés és megállapítás kibukik belőlem.
- Igen - nevetett halkan. - Tudod nem kellemes négy utcányit futni egy pólóban.
- Egy pólóban? - néztem fel. - Komolyan ebben jöttél el idáig?
- Mint látod...
- Hát te tiszta hülye vagy...Mi van, ha beteg leszel?
- Én? Soha...Keményebb vagyok mint hinnéd- vogyorgott. A szürke póló, és a szabadidőnadrág amit viselt, tényleg nem voltak nagyon melegek. Erről is én tehetek.
- Köszönöm, hogy eljöttél.
- Köszönöm, hogy eljöttél.
- Bármikor - mosolygott. Ekkor hatalmasat dörgött, én összerázkódtam, de ő csak szorosabban tartott. Hatalmas álmosság jött rám, de féltem elaludni. Aaron pedig mintha csak belelátott volna a fejembe.
- Aludj csak nyugodtan! Nem megyek el. - ígérte.
Én pedig engedelmesen hunytam le a szemem, hogy újra vele álmodjak.
De az álom nem jött...
Reggel teljesen kipihenve ébredtem, az ablakomon csak a felkelő nap egészen halvány fénye sütött be, hangulatossá téve a szobát. Hirtelen árasztottak el a tegnap este emlékei, hirtelen kinyitottam a szemem, és megláttam magam mellett Őt. Édesen mosolygott, a haja kicsit kócos volt, a szemei álmosak, de még így is fantasztikusan nézett ki. Az ágy támlájának volt nekidőlve, a lábai keresztbe téve a takarón, a kezei összefonva a mellkasa előtt. A fejével jobbra nézett, vagyis le, rám.
- Jó reggelt - köszönt halkan.
- Neked is - mondtam, madj kicsit felkönyököltem. - Egész éjjel itt voltál?
- Persze, hiszen megígértem.
- Köszönöm - mosolyogtam halványan.
- Nincs mit. Életemben nem aludtam még ilyen jól - sóhajtotta, miközben felnézett a plafonra.
- Ugyanerre gondoltam én is, amikor felébredtem. - megint mosolygott.
- Akkor jó - mondta, majd lecsúszott hozzám.
- Igen - nyeltem nagyot. A közelségétől kirázott a hideg. - Megbocsájtassz egy percre?
- Persze - mondta, majd hanyatt dőlt.
Kimentem a mosdóba, megmostam az arcom és a fogam, megfésülködtem, majd visszamentem hozzá. Az ablaknál áltt, és zsebre tett kézzel bámult kifelé. Amikor meghallotta, hogy csukódik az ajtó, megfordult, elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét. Odasétáltam hozzá, ő pedig átölelte a derekam.
- Hány óra van? - kérdeztem.
- Még csak 7 múlt.
- Kérdezhetek valamit?
- Bármit - bólintott.
- Miért nem álmodtam éjszaka semmit?
- Azt hittem, hogy valami komolyabb kérdést fogsz feltenni - nevetett. - Igazából azért, mert itt voltam melletted, és ilyenkor nyugodtan kikapcsolhatok én is. Ezért nem álmodál.
- Hogy érted azt, hogy nyugodtan kikapcsolhatsz?
- Hát...Amikor te elalszol és álmodsz, akkor nekem át kell kapcsolnom egy másik üzemmódra, ami annyit jelent, hogy én is alszom, de nem olyan mélyen, mint ahogy kéne.
- És ennek következtében ha felébredsz, akkor...fáradtabb vagy?
- Igen, valahogy úgy...
- Ez is miattam van - vettem le a kezait rólam, majd elindultam az ágyhoz, de ő visszahúzott.
- Na, ezt most verd ki a fejedből! - láttam rajta, hogy egy kicsit mérges. - Ennek így kell lennie. Nem azt mondom, hogy minden reggel, amikor felkelek egy hulla vagyok, csak nem vagyok olyan kipihent, mint most. És inkább vagyok fáradt, de soha nem halasztanám el az alkalmat, hogy lássalak. Érted? Soha.
- Nem tudom, hogy miért téged küldtek nekem. - nem értette mit mondok. - Nem tudom, hogy miért érdemellek meg téged, mint...Fiút. Ez olyan...Különös.
- Te komolyan ilyeneken gondolkozol?
- Igen. Elvégre...Nem vagyok valami szép és nincs semmilyen különleges adottságom se...
- Még hogy nem vagy szép? - horkantott. - Nekem igenis az vagy. - nézett rám komolyan. - Ha nem tetszelnél, akkor nem tenném meg ezt.
Hirtelen megragadta a derekam, és magához húzott. Az én kezem a karján pihent, mert nagy meglepetésemben nem tudtam hova rakni. Az arca nagyon lassan közeledett felém, majd amikor egy apró kis távolság volt ketőnk között, lehunytam a szemem.
Aaron ajka puha és meleg volt, amint hozzáért az enyémhez, mintha valami áramütés suhant volna végig rajtam. Egyszerűen fantasztikus érzés volt, ahogy éreztem erős kezeit a derekamon, meleg lélegzetét és puha ajkait. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat, és hogy bárcsak örökre így maradhatnánk. De mint minden jónak, ennek is véget kell érnie egyszer.
Aaron lassan elhúzódott, de csak pillanatokkal később nyitotta ki a szemét, ami kissé csillogott. Nekem még mindig kavarogtak a gondolataim, de ő igazán nyugodtnak tűnt. Percekig csak néztük egymást, és hát nem is tudom...vártunk egyáltalán valamit?
- Lassan... indulnom kell haza - mintha negyon nehezen akaródzott volna neki ezeket a szavakat kimondnai.
- Persze, már biztos észrevették, hogy nem vagy ott - ennél értelmesebb nem jutott az eszembe.
- Nem hiszem, de jobb nem kockáztatni.
- Látlak még?
- Ezt most komolyan kérdezted? - nézett rám. - Mitt hittél, hogy ezek után elköltözök, vagy mi?
- Nem úgy értettem, hanem hogy ma...
- Szeretnél?
- Mindig szeretném - mondtam, majd megöleltem. Szorosan fogta a derekam, és ez annyira jó volt így.
- Este átjövök - motyogta a nyakamba, amitől megremegtem, ő pedig halkankuncogott.
- És...esetleg...
- Nem, ma nem lehet...veszélyt érzek, ami nem jó jel. Ma nem aludhatok itt.
- Oké.
- Mostmár tényleg mennem kell - kinyitotta az ablakot, és kimászott a tetőre. Láttam mögötte egy szomszédot, aki kezében az újságjával leesett állal bámulta az eseményt.
- Khmmm, Aaron - szólaltam meg.
- Tessék - nézett fel rám.
- Mögötted - mutattam. Megfordult, és észrevette a szomszédot.
- Ömm...Jó reggelt! - köszönt hangosan. Én meg szakadtam a nevetéstől.
- Ne nevess! Tudod, ez milyen kínos?
- Neked kínos? Téged nem ismer, de én szinte minden nap találkozom vele. Nekem nem kínos?
- Jól van, te nyertél. Akkor este - mosolygott.
- Várlak - mondtam, majd becsuktam az ablakot, megfordultam, nekitámaszkodtam és nagyot sóhajtottam.
El sem hiszem, hogy ez az egész velem történik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése