Álomőrző - 3. fejezet

Nem erre számítottam




Ez nem lehet igaz. Ilyen nincs! Most valaki biztos csak szórakozik velem, mert kizárt dolog, hogy ilyen megtörténhet a valóságban.
Már percek óta meredten bámultam a könyvet a padlón, és a benne levő egyetlen kicsi, mégis rendkívül ilyesztő tárgyat. A véres fűszál olyan pontosa volt a lapok közé helyezve, hogy ne essen semmi baja, és a könyv tulajdonosa biztosan megtalálja. Na persze, hogy nekem sikerült. Miért nem esett ki belőle valahova? Miért kell nekem mindig ilyen helyzetbe kerülnöm? Először is ott van az képzelt fiú, akiről kiderült, hogy nem is annyira képzelt, mivel ugye ma találkoztam vele. Másodszor pedig itt van ez a hülye kis növény, ami pont az irodalom könyvembe került bele, és pont ma. De már nem sokáig lesz itt! Azzal egy határozott mozdulattal megfogtam, majd egy gyönyörű karmozdulattal úgy kihajítottam az ablakon, hogy öröm volt nézni.
Tudtam, hogy ma este már semmi máson nem fog járni az eszem, csak ezen, és tudtam azt is, hogyha az akarom, hogy ez a mai borzalmas nap végetérjen, akkor minnél hamarabb el kell aludnom. A házimat gyorsan megcsináltam, majd elolvastam az irodalmon kapott kis részt, amit mindenkinek el kellett olvasnia holnapra. Ez eszembe juttatta, hogy holnap megint Mr. Bunkó mellett kell ülnöm. Remek! Ezzel becsaptam a könyvemet, és elmentem aludni.

Nem kellett sokat várnom, megint a szeretett réten találtam magam, most azonban valahogy mégis más volt. A Hold éppen hogy csak adott egy kis fényt, a rét mellett fekvő folyó vizét ezzel teljesen sötétté, és zavarossá téve. A csillagok egyáltalán nem látszottak, mondhatni minden sötétségben úszott.
- Aaron? - szólaltam meg. Teljesen hülyének éreztem magam, ahogy őt hívtam. Még csak az se biztos, hogy így hívják! Egy faág reccsenésére lettem figyelmes, majd a fák között láttam egy árnyékot elsuhanni. Csak egy pillanat volt, én mégis megilyedtem. Nem sokkal később az árny újra megjelent, most hosszabb időre láthattam, és meg tudtam állapítani azt is, hogy egy ember. Vagyis annak tűnt, amíg a Hold gyenge fénye meg nem világította kissé. Nem volt magas, szinte alig volt nagyobb nálam. Hosszabb barnás haja össze volt kócolódva, és úgy ölelte körül sebhelyes arcát, mint valami fátyol. Hosszú kabátot, és egy fekete csizmát viselt. Ahogy közeledett felém, én úgy hátráltam.
- Ő most nem tud itt lenni, fontosabb dolga akadt. - Ahogy megszólalt, végigfutott a hátamon a hideg. - Remélem, azért én is megfelelek neked.
- Ki maga? - kérdeztem bátortalanul.
- Az most nem fontos, Abbie - rázta a fejét gonosz mosollyal az arcán. Mégis nem ez rémisztett meg, hanem hogy tudja a nevem.
- Honnan...
- Hogy honnan tudom a neved? - szakított félbe. - Mondhatni mindent tudok rólad...És a szüleidről is.
- A...a szüleimről? - dadogtam.
- Bizony Abbie, róluk. Tudom, hogy milyen volt a kapcsolatotok, hogy mennyire szerettek téged, hogy mikor, és hogyan haltak meg...
- És az utóbbit honnan tudja?
- Onnan, hogy én öltem meg őket...
A kezem remegni kezdett, szinte fel sem fogtam, amit az előbb ez a férfi mondott. Ő ölte meg a szüleimet? De hát hogyan, és mikor, és mégis...
- Igen, biztosan nagyon sok kérdésed lehet. De legyen annyi elég, hogy álmukban öltem meg őket, aztán felgyújtottam a házatokat, hogy balesetnek látszódjon. És hogy miért? -mosolygott tovább. - Mert útban voltak. Úgy ahogy most te is, és veled is végezni fogok...
Lassan kezdett közeledni felém, én pedig félelemtől és dühtől összezavarodva szaladni kezdtem, be a fák közé, hogy minnél távolabb kerüljek a férfitól. Valahol messze tőlem halk csipogást hallottam, és próbáltam a hang irányába rohanni. A csipogás egyre erősödött, már szinte hangos volt, aztán erős fényt láttam. Még gyorsabban futottam a fény felé, de mielőtt még belementem volna, erős fájdalmat éreztem a karomon. Felsikltottam az érzéstől, de minden erőmet összeszedva beléptem a fénybe, és kinyitottam a szemem...

A telefonom oltári hangosan csörgött, a dobhártyám majd be szakadt, a nap pedig úgy sütött be az ablakomon, mintha kicsit sem zavarná, hogy valakit épp megvakít. Mégis hálás voltam nekik, mert segítettek felébredni abból a rossz ál...
Azt akartam mondani, hogy álomból, de amint megláttam magam mellett a véres lepedőt, és a kezemből folydogáló vért, tudatosult bennem, hogy nem álom volt, és az is bebizonyosodott, megbolondultam...
Felkeltem, és a kezemet fogva betántorogtam a füdőszobába, hogy lemossam a kezemről azt a sok vért. Amikor már a naggya piros massza lejött, megláttam a nem kis vágást, ami elcsúfította a kezem. A vér ismét lassan kezdett előtörni belőle, én pedig ezt látva kinyitottam a szekrényt, és levettem a polcró azt a kis flakont, amit egyszer az orvostól kaptam. Ha megvágom magam vagy valami hasonló, be kell kennem, és ez csökkenti a vérzést, illetve picit beszárítja a sebet. Rákentem a folyadékot, ami szinte azonnal hatott, és a vérzés minimális lett. Betekertem kötszerrel, majd gondosan leragasztottam, és indultam felöltözni. Na igen...tegnap még nem erre számítottam...
Semmi erőm és idegzetem nem volt az álomra és a sebemre gondolni, ezért tökre szokványos dolgokon törtem az agyam. Lesz ma egy tesim...fúú de utálom! Aztán bioszon békát fogunk boncolni. Remek! Remélem nem fogok mindent összehányni. Amíg ezeken gondolkoztam, kivettem a szekrényből a mai ruháimat, felöltöztem, majd amikor a békaboncolós résznél jártam, dudorászva felkaptam az ágyról a véres lepedőt, és elvittem a fürdőbe beáztatni. Megfésültem a hajam, fogat mostam, felvittem egy kis sminket, és a táskámat felkapva levágtattam a lépcsőn. Regelizni nem bírtam, így újságolvasással töltöttem az időt, amíg a lányok elé nem megyek. Lina nénim nem volt otthon, és csak késő este jön majd haza. Amikor elérkezettnek tartottam az időt, felvettem a cipőmet, és kimentem a házból.

A lányok már a szokásos helyükön vártak, és mint minden reggel üdvözöltük egymást, majd elindultunk a suliba. Amy boldogan újságolta, hogy kibékült Jasonnal, aztán el is komorodott, mert eszébe jutott, hogy az anyja még mindig nem adta vissza a telefonját. Cassie is vidám volt, mert ő meg kapott egy e-mailt a lovagjától, akinek a neve is kiderült. Josh.
Türelmesen meghallgattam a csajokat, majd én is "örültem" egy sort velük, hogy mind a ketten jól vannak. Viszont mikor rám került a sor, hogy meséljek, előálltam egy kamu sztorival, hogy szépen élek boldog vagyok blah blah blah. A lányok elhitték, de láttam rajtuk, hogy mégsem. Biztos nem akartak zaklatni, és úgy gondolták, hogyha akarom akkor elmondom majd mi bánt.
A suli előtt nagy csajtömeg állt, és az új jövevénykeről beszélgettek. Vagyis a három fiúról. Én, mint akit nem érdekel, inkább elindultam be a suliba, és megkerestem a matek termet.

Az óra gyorsan eltelt, a lányokkal jókat röhögtünk a tanáron, aki mindig vagy megbotlott valamiben, vagy hülyeségeket beszélt. Matek után biosz következett, amin szerencsére nem hánytam, pedig erős késztetést éreztem rá. Amynek viszont elege lett a békából. Felhhúzott egy kesztyűt, megfogta a szétvagdalt állatot, és odacsapta a falnak. Tiszta véres trutyi lett az egész, majd amikor lassan kezdett lecsúszni a falról, leesett a földre, a tanár pedig nem nézve a földet rálépett, de nem vette észre. Mi hangosan elkezdtünk nevetni, a dili pedig odajött, hogy mi a jókedvük témája. Beadtunk neki egy kamu sztorit, majd amikor megkérdezte, hol van a békánk, azt mondtam, hogy odaadtuk Tylernek, mert megakadtunk vele, és ő felajánlotta, hogy segít felboncolni. Tesin nem kerülhettem azt a kérdést, amitől egész nap féltem. A tesitanár odajött hozzám, és érdeklődve nézni kezdte a kötést.
- Mit csinált, Miss Stole? - kérdezte fejcsóválva.
- Tegnap felbuktam a padkában a házunk előtt, és végigcsúsztam a betonon vagy ét métert.
- Gratulálok! - fogott velem kezet, majd elindult egy labdáért, ami a röplabdához kellett.

Ma az utolsó órám jött. Irodalom. Remek. A lányokkal előtte elmentünk ebédelni, Cassie pedig mindenhol Josht kereste, majd amikor megtalálta mosolygott egy keveset, és leült az asztalunkhoz. Nem láttam sehol Aaront, és nagyon reménykedtem benne, hogy ma nincs itt, és nem kell találkoznom vele. Ettem egy kis szendvicset, ittam egy kis vizet, de más nem ment le a torkomon. Az irodalom terem előtt még jobban elfogott az idegesség, de egyszer csak be kell mennem. Amikor beléptem, nagyot sóhajtottam, mert láttam, hogy Ő nincs ott.
De. Ott van. Csak én néztem rossz helyen. Ott ült, és olvasott egy könyvet. Az arca aggodalmat tükrözött, a keze vagy ölölben volt, és a lapokat markolászta, vagy idegesen tördelte az ujjait. Majd mintha csak megérezte volna hogy nézem, felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Elindultam a helyemre, és közben láttam, hogy nagyot sóhajt, mint aki megnyugodott vagy megkönnyebbült. Leültem mellé, és előhalásztam a könyvem a táskámból, majd kerestem egy tollat is. Idegesen vártam, hogy elkezdődjön az óra, és hogy vége legyen, hogy mehessek végre haza! Láttam, hogy Aaron rám néz, majd le a karomra, amin kilátszott a kötés, mivel tesi után melegem volt, és a pulcsim ujját felgyűrtem a könyökömig. Láttam, hogy meredten nézi a gézt, amin átütött már a vér. A vér? Basszus! Biztos tesin egy picit megerőltettem, és elindult a vérzés. Odanyúltam a kezemmel, és lehúztam rá a pulcsimat. Amint már takarta valami a kötést, Aaron azonnal elfordította a fejét, és újra a könyvébe meredt. A keze meint görcsösen szorongatta a lapokat, én meg azon tűnődtem, hogy most meg mi baja lehet?