Álomőrző - 2.fejezet

Álomból valóság /2.rész/








Amikor megláttam, hogy tényleg engem néz, zavartan lesütöttem a szemem. Nagyon nem tetszik ez...de nagyon nem. Nem elég, hogy a folyosón is furán nézett rám, de még itt is bámulnia kell. Jajj, csak ne lenne ilyen szép szeme...
- Na, Abbie, nézz már rá! - mondta Amy.
- Dehogy nézek, hagyjál már!
- De miért nem?
- Jajj, Amy hagyd már szegényt! Mondom, hogy totálisan kész van. Nem látod? - szólt közbe Cassie.
- Oké, te tudod. Cassie, viszont téged meg a haverja bámul. Az a felzselézett hajú...
- Igen, tudom. Azt hitted, hogy nem vettem még észre? - kérdezte, miközben bőszen jegyzetelt a...nem is tudom...noteszébe vagy naplójába, de mit tudom én, nem is érdekelt.

Fel akartam nézni rá. Márcsak azért, hogy még mindig néz-e. De nem tehetettem, mert nem akartam lebukni. De amint ezt kimondtam magamban, a szemem már rajta is volt. Nem tévedtem. Engem nézett,de amint találkozott a pillantásunk, ingerülten elfordította a fejét. Most meg mi baja van? Na jó, én már nem bírok tovább itt ülni...
Elkezdtem pakolászni a cuccaimat be a táskámba, és már akartam volna kérdezni a csajokat, hogy jönnek-e, amikor Cassie megfogta a kezem.
- Te, Abbie, mit csináltál a kezeddel? - nézte a mutató ujjamat. Lenéztem én is, és megláttam azt a nem kis vágást rajta.
- Ööö...semmit. Tegnap megvágtam - hazudtam gyorsan.

Felnéztem, és láttam, hogy Ő megint engem néz, de mint az előbb, most is hamarabb elkapta a fejét, mint ahogy nekem sikerült.
Dermedten ültem, és az ujjamat bámultam. Meg mertem volna esküdni, hogy ez a vágás pont olyan, mint amit tegnap szereztem az álmomban. Abbie, ne beszélj képtelenségeket! Hiszen ez nem lehetséges! Egyszerűen képtelenség. Pedig más magyarázatot nem találtam rá, de a tegnap folyamán nem emlékeztem, hogy valahol is megsérthettem volna...És persze az is fura, hogy pont akkor nézett rám, amikor Cassie észrevette az ujjamon a sebet...Ilyesztő.
- Na csajok, jöttök? - állt fel Cassie, majd felvette a táskáját.
- Aha - álltunk fel mi is Amyvel.
Ahogy elindultunk kifelé láttam, hogy Cassie még hátranéz. Gondolom arra a fiúra, aki őt nézte. Nekem nem volt erőm megfordulni, csak egy dologra vártam. Mégpedig arra, hogy végre húzhassak innen haza...

Angol órám volt. Az utolsó. Hálistennek. De ekkor még nem sejtettem, hogy inkább meg kellett volna halnom, minthogy leüljek a helyemre.
Amikor csengettek belépett a tanár, és elkezdte az órát, de körülbelül két perc után kopogtak, és belépett rajta két srác, legutoljára pedig Ő. Naná, hogy azonnal elkezdtem érdekfeszítően bámulni a füzetem, és firkálgattam az egyik lapot benne.
Könyörgöm, csak ne a mellettem levő padba, csak ne oda ültesse...
- Igen, Mr. Hutcherson, maga kérem üljön be Ms. Roberts mellé! - Mutatott a tanár Cassie-ra. Na tessék. De jó neki...Cassie gyorsan rám kacsintott, majd mondhatni elkezdett szemezni a fiúval.
Leültette a szőke srácot egy fiú mellé, majd következett a félelmem alapja.
- Ééés maga, Mr....
- Johnson - szólalt meg rekedt, de mégis lágy hangon, amitől majdnem beleolvadtam a székbe.
- Szóval maga, Mr. Johnson, kérem üljön be Ms. Stole mellé! - Ó, hogy rohadnál meg! - mondtam magamban.
Ő lassan elkezdett jönni felém, majd megállt mellettem, és leült a helyére. Esküdni mertem volna, hogy ide érzem az illatát, pedig tudom, hogy az nem lehetséges...
A tanár tovább folytatta az órát, de én még mindig a pad szélét markolásztam, és firkálgattam a lapokat. Úgy láttam Ő se néz rám, de rajta legalább nem láttam azt a feszült tartást, mint amit magam éreztem.
A percek őrjítően lassan teltek, és nekem kedvem lett volna felvágni az ereimet...
Egyszer viszont csak nem bírtam megállni, hogy rápillantsak. Kár volt, mert a szeme sarkából pont engem nézett, de a kedvességet már megint elhagyta valahol. Mit tettem, amiért ennyire furán vagyis mérgesen és utálattal néz rám?

Amy hátrafordult, majd a kezembe nyomott egy levelet. Kinyitottam, de legszívesebben lenyomtan volna a torkán, amikor megláttam, hogy mit írt...
Óra után megkérdezem, hogy hívják, hogy honnan jött, és miért költözött ide.

Én meg gyorsan visszaírtam neki, óriási betűkkel, hogy komolyan vegye:
MEG NE PRÓBÁLD!

Visszaadtam neki a papírt, majd amikor elolvasta hátrafordult, és nagynehezen rábólintott. Megnyugodtam barátnőm ígéretének hatására, majd hogy nyugalmam megmaradhasson, megszólalt a megváltást jelentő csengő.
Ekkor hirtelen felálltam. Nem kellett volna, mert az összes könyvem, meg füzetem ami a padon volt, egy hangos csattanással a földön landolt. Ekkora égést! Nagyot sóhajtva kezdtem el összeszedegetni őket, majd nemsokkal később megláttam az enyém mellett egy másik kezet is. Felnéztem, és megláttam Őt. Nagy zavarban voltam, de próbáltam úgy összeszedni a könyveket, hogy még véletlenül se érjek hozzá a kezéhez. Amikor végeztünk, felálltunk, és kénytelen volta ránézni. Most a pillantása egy kicsivel kedvesebb volt, de még mindig volt valami jeges a tekintetében.
- Kössz - nyögtem ki nagynehezen.
- Szívesen - mosolygott egy kicsit, de azt is épp hogy látni lehetett.
- Aaron gyere már! - kiabált neki az ajtóból Cassie "lovagja".
Úgy láttam, hogy akar még mondani valamit, de inkább sarkon fordult, és se puszi se pá, otthagyott. Amint elment mellettem, megint megcsapott az illata, amitől megszédültem.


Szóval Aaron...Aaron Johnson. Éjszaka ki fogom próbálni, hogy hallgat-e rá az álmomban szereplő "Aaron". Amy rángatni kezdte a vállam, és csak akkor döbbentem rá, hogy ott állok ledermedve, és bámulom az ajtót. A többiek biztos tiszta idiótának néztek...
- Abbie! Jössz?
- Iiigen, persze - tértem magamhoz, majd kómásan elindultam a lányok után.
- Basszus ez nem volt semmi - szólalt meg Amy a folyosón.
- Jaj, ugye tényleg milyen jól nézett ki? Már a végén majdnem odamentem hozzá, hogy nem tette-e el az egyik könyvem, és...
- Jajj, Cassie nem a te lovagodról beszélek, hanem arról az...Hogy is hívják?
- Nem mindegy? - szólaltam meg ingerülten. - A lényeg hogy egy tapló és kész...
- Jujj, Abbie, beléd meg mi ütött? - kérdezte Cassie.
- Hiszen segített összeszedni a cuccaidat a földről...
- Ja..De úgy néz rám, mint valami leprásra, és az előbb is otthagyott. Se puszi, se pá...
- Na de Abbie, mit vársz az első alkalommal? Azt hitted, hogy rögtön bemászik a szádba? - Most valahogy nem volt kedvem Amyvel vitatkozni, így inkább hagytam az egészet a fenébe...
- Nem várok én semmit - vetettem oda nekik.

A hazafelé vezető utat nagyrészt csendben tettük meg, néha viszont Amynek vagy Cassienak azért eszébe jutott valami, amit feltétlenül meg kellett osztaniuk egymással. Nekem viszont egyáltalán nem volt kedvem megszólalni, sőt...még azt se fogtam fel, miről beszélnek...
Úgy volt, hogy ma délután elmegyünk a könyvtárba, de azt hazudtam nekik, hogy fáj a fejem...Miután sikerült beetetnem őket, még elláttak pár jótanáccsal. Mint például vegyek be gyógyszert, meg feküdjek le, és aludjak, stb. Megígértem, hogy mindent megcsinálok, majd elbúcsúztam, és elindultam, hogy a délután nagy részét a fürdőkádban töltsem...
Nem is tudom, mit reméltem ettől. Talán azt hittem, hogy egyszerűen csak megfulladok...Talán az is jobb lett volna, mint elviselni ezt a hatalmas görcsöt a gyomromban...
Amint beértem a házba, becsaptam az ajtót, és hangosan ordítani, vagyis inkább káromkodni kezdtem.
- Ó, hogy a jó büdös..... - a többit nem nagyon akarnám részletezni. De nagyjából az volt a lényege, hogy miért történnek velem ilyen rohadt fura dolgok, persze szép szavakkal körítve fejeztem ki ezt az előbb.
A tervemhez tartottam magam, vagyis a táskám csak bedobtam az ágyra, aztán bementem a fürdőbe, és megengedtem a vizet. Három órán keresztül ültem ott, mint valami kómás, de aztán kezdett hideg lenni a víz, így kénytelen voltam kijönni. Magamra csavartam a törülközőm, majd felvettem a pizsamám, és lementem a konyhába vacsizni.

- Szia Drágám - köszönt rám mosolyogva Lina néni, amikor leértem. - Éhes vagy?
- Igen, egy kicsit. Mit eszünk? - kérdeztem, miközben leültem egy székre.
- Egy kis sajtos tésztát csináltam. Remélem, az jó lesz.
- Persze. - Amikor válaszoltam, éppen a kezemen levő vágást bámultam. Még most sem jöttem rá, hogy került oda...
- Mi volt ma a suliba? - kérdezte nénikém, amikor nekiálltunk a vacsorának.
- Semmi különös - válaszoltam tömören. Persze ez egyáltalán nem volt igaz.
- Abbie, drágám, amikor csak megkérdezem ezt, mindig ugyanazt feleled. Nem hiszem el, hogy abban az iskolában nem történik soha semmi...Apácák közé jársz talán?
- Nem - mosolyogtam egy kicsit. - Mire vagy kíváncsi?
- Hogy vannak a lányok? Rég láttam már őket. Valamelyik hétvégén átjöhetnének, nem?
- De, majd megbeszélem velük...
- Oké, de nem terelődünk el a témától. Mi volt a suliban?
- Na jó. Tegnap Amy belelépett egy tócsa tejbe a járdán, és azt hitte, hogy hányás - ekkor kíváncsi nénikém hirtelen köhögni kezdett, valószínűleg félrenyelhetett.
- Abbie, ilyeneket nem az asztalnál kéne megbeszélni! - nézett rám szúrósan. - De legalább mondtál valamit...Ez már haladás.
- Te kérdezted, hogy mi volt a suliban - nézegettem egy darab tésztát.
- Igen, de nem gondoltam, hogy egy olya témával állsz elő, ami elveszi az ember étvágyyát. És különben is azt mondtad, ez tegnap történt. Most beszéljünk arról, mi volt ma!
- Hát ööö... - gondolkoztan gyorsan. Nem akartam beavatni a suliba érkezett új srácokról, főleg nem Róla. Biztos, hogy egy diliházban kötnék ki, ha elmondanám neki.
"Képzeld ma új diákok jöttek a suliba. Pontosabban három. És mindegyik fiú. Ja és azt el ne felejtsem, hogy az egyikkel minden éjjel álmodom, és nagy a valószínűsége, hogy bele is zúgtam. És persze meg ne feledkezzünk az ujjamon levő vágásról sem, ami a tegnap éjszaka került oda, de nem tudom, hogy hogy. Szerintem álmomban vágtam meg a réten, ahol a pasimmal néztem a csillagokat. És veled mi történt ma?"
- Volt ma egy kémia óránk, és a csajokkal kísérleteztünk, aminek majdnem az lett a vége, hogy felrobbantottuk a sulit. Óriási füst volt a teremben, és mindenkit ki kellett küldeni. - Ez nem is volt hazugság. Csak az előtt történt, mielőtt még az új fiúk megjelentek volna.
- Húú, ti aztán nem semmik vagytok! - bólogatott elismerően nénikém.
- Tudom, de ha nem haragszol, mennem kell, mert még nem tanultam semmit holnapra, és minnél hamarabb végezni szeretnék.
- Persze, menny csak! Jó éjt! - mosolygott megértően. Annyira bánt, hogy hazudnom kell neki. De hát ezt nem mondhatom el. Soha sem...
- Jó éjt! És kössz a vacsit!

A szobámba érve szokás szerint a táskám tartalmát az ágyamra borítottam, majd amikor az asztalomhoz ülve kinyitottam az irodalom könyvem, elállt a lélegzetem, és a könyv a földön landolt...