Álomőrző - 4.fejezet

Elméletek




Az egész óra alatt engem bámult. Vagyis nem is engem, hanem a karom, amiből már annyira folyt a vér, hogy átütött a pulcsimon is...
Én persze nem nézhettem rá, mert akkor kaptam egy gyilkos pillantást tőle, amitől ez embernek egy életre elment a kedve. Amy hátranézett, és meglátta a kettőnk között levő feszültséget, majd oldalra bökött a fejével. Én meg inkább csak megráztam a fejem, jelezve, hogy mindegy.

A csengetésnél szinte azonnal felállt, és elhagyta a termet. Még a haverjait sem várta meg. Gondoltam, majd találkoznak valahol. Lassan összeszedtem a cuccaimat, és én is elndultam a lányokkal haza. Már nagyon elegem volt ebből az egészből, és nem vágytam semmi másra, csak egy jó meleg fürdőre. Az ajtón kiérve egy kéz elkapott hátulról, és átölelt. Mi a fene? Hátranéztem, és azt hittem, ott helyben összeesek. Aaron ölelgetett mosolyogva, én pedig legszívesebben bevertem volna neki egyet. Ezt mégis hogy képzeli? Elindult velem a kijárat felé, miközben még mindig a derekamat szorongatta. Hátranéztem, és megláttam a folyosó közepén lefagyott lányokat, amint utánunk bámulnak.
- Te meg mi a jó fenét csinálsz? - kérdeztem visszafordulva hozzá.
De nem válaszolt, csak kisétált velem a suli elé, majd amikor kiértünk a járdához, elengedett, és otthagyott.
- Abbie, Abbie! - szaladtak felém a lányok.
- Ab, drágám, ez mégis mi volt? - kérdezte Amy.
- Fogalmam sincs. De az biztos, hogy jó messzire el fogom kerülni ezt az őrültet...

A lányok a hazafelé úton egész végig azt beszélték, hogy vajon mit akart ezzel Aaron. Úgy tárgyaltak ki mindent részletesen, mintha ott se lennék. Igaz, hogy sok mindent nem fogtam fel a beszélgetésükből, de akkor is zavart, hogy csak úgy előttem tárgyalják ki az ÉN gondomat, ami csak ÉN rám tartozik, és amit ÉN szeretnék egyedül - mondom egyedül - megoldani.
De ők csak folytatták tovább a beszélgetést, én pedig az utcánk elé érve egy sziasztokkal otthagytam őket. A házba beérve becsaptam az ajtót, felrohantam az emeletre, a táskámat pedig csak ledobtam az ágyamra. A fürdőben megengedtem a vizet, és az egyik kedvenc könyvemmel befeküdtem a kádba, hogy még véletlenül se gondolhassak semmire. A melegvíz lenyugtatott, jó hatással volt rám, igaz, a karomat egy kicsit csípte.
A tervem pillanatok alatt semmivé foszlott, ugyanis amikor olvasni kezdtem, egyetlen egy darab szót sem birtam értemlesen felfogni. A gondolataim máris Aaron, az álmom, és a karomon levő seb körül kezdtek keringeni. Ingerülten dobtam le a könyvet a földre, ami egy csattanással jelezte, hogy padlót ért. A fejem a kád szélének támasztottam, behunytam a szemem, és próbáltam megnyugodni. Magamban kezdtem összerakni ennek a zavaros dolognak a lényegét.
Először is itt van Aaron. Biztos vagyok benne, hogy ő ugyanaz a fiú, mint akit az álmaimban látok. Másodszor a fűszál. Nem tudom, hogy hogy került a könyvembe, nem tudom, hogy ki rakta bele, ne tudom, hogy mikor, de hogy nem a szél fújta bele, az is biztos. Álmomban is egy fű vágta meg a kezem, aminek a nyoma még mindig itt díszeleg az egyik ujjamon. Harmadszor pedig itt van ez a hatalmas nagy vágás a kezemen, amit szintén nem tudom, hogy hol szereztem, de hogy az álmomban is ott éreztem a fájdalmat, és itt van ez a....

Ekkor világosodtam meg. Az összes dolognak, ami az álmomban történik, van egy megfelelője a valóságban is.
Kikászálódtam a kádból, megtörölköztem, felvettem egy farmert, meg egy pólót, és leültem az ágyamra, kezemben egy tollal és egy darab papírral. Mindent leírtam, amit az előbb magamban kigondoltam. Csak most kicsit átláthatóbban.


Álombeli fiú - Aaron
Álombeli vágás - A vágás az ujjamon + a véres fűszál a könyvemben
Ismét álombeli vágás - Egy hatalmas seb a kezemen

Minden összefüg. Vagyis ami megtörténik az álmokban, annak van nyoma a valóságban. Tudom, hogy egy épeszű ember nem találna ki ilyet, és nem is hinné ezt el nekem, de én biztos voltam benne, hogy igazam van. Valahogy meg kell bizonyosodnom arról, hogy nem őrültem meg. Ma. Ma alvásnál valamit fogok csinálni magammal. Megint szerzek egy vágást, vagy mit tudom én. De valamit tennem kell.
Lementem a konyhába vacsorázni valamit, majd amikor végeztem, visszamentem a szobámba, és megcsináltam a házit. Nem volt sok, elvégre ha órán figyel az ember, akkor sokminden megmarad benne.
Amint végeztem, bedobáltam a táskámba a könyveimet, átvettem a farmert és a pólót egy pizsire, és lefeküdtem.
Az alvás nem is váratott sokáig magára, mert percek múlva már a réten találtam magam, ahol először Aaront kezdtem keresni, de amikor nem találtam, feladtam, és azon kezdtem filózni, hogy mivel tegyek kárt magamban. Amikor indultam volna egy kőért, hogy végighorzsoljam vele a kezem, egy erős kéz elkapta a nyakamat, és szorítani kezdte. Hátra akartam fordulni megnézni, hogy ki a támadóm, de ekkor megszólalt.
- Tudod, én nagyon türelmes ember vagyok, játszadozni viszont kevésbé szeretek. - Ugyanaz az ember volt, mint aki tegnap este sebesített meg. - Tégy meg nekem egy szivességet, és had végezzek veled minnél hamarabb.
- Lehet egy utolsó kívánságom? - kérdeztem rémülten. Ezzel akartam egy kicsit elterelni a figyelmét, ami úgy láttam sikerült is, mert a szorítása enyhült a nyakamon.
- Na jó, nem bánom, mondd - sóhajtott nagyot.
Ekkor nagy lendülettel belerúgtam a legérzékenyebb pontjába, ő pedig a fájdalomtól térdre esett.
- Dögölj meg! - mondtam, majd szaladni kezdtem, és kerestem a fényt, de nem találtam. Biztosan még éjszaka van. Nincs más választásom, valahgy fell kell ébrednem. Csipkedtem a karom, miközben futottam az erdőben, de ez nem használt. Mi a fenét csináljak? Ekkor beugrott. Egyszer álmodtam valami rosszat, és úgy sikerült felébrednem, hogy kinyitottam a szemem.
Hát most is így tettem. Szorosan lehunytam, aztán pedig kinyitottam a szemem.


A fák helyett mostmár a szobám plafonját bámultam, és hálás voltam ezért az emlékért. Tudtam, hogy a "gyilkosom" nem járt messze tőlem, mert láttam a kését a szemem előtt, ami aztán fájdalmasan végigsiklott a nyakamon...
Felkeltem, és a fürdőbe rohantam. Felkapcsoltam a villanyt, tükör elé álltam, és igazam volt. A nyakamon volt egy hosszú, de nem mély vágás, viszont ez is vérzett. Ezt is bekentem, majd kábultan visszamentem a szobámba. Az óra hajnali kettőt mutatott, én viszont nem akartam újra elaludni. Elvettem az éjjeliszekrényemről az IPodomat, lefeküdtem, és hangosan hallgatni kezdtem a zenét, hogy nehogy elaludjak. Több órán keresztül néztem a falakat, és gondoloztam újra el a történteken, de más magyarázat ennyi idő alatt sem jutott eszembe...
Lassan reggel lett, a fény kezdett beszivárogni a függönyön keresztül. Ledobtam magamról a takarót, és megvártam, amíg a telefonom jelez, kinyomtam, majd elindultam zuhanyozni. Tusolás után megláttam magam a tükörben, és mit ne mondjak förtelmesen néztem ki. A szemeim alatt lilás árnyékok, és az arcom is egy kicsit fel volt püffedve, pedig nem is sírtam...olyan sokat.
Felöltöztem, megszárítottam a hajam, és megpróbáltam valamit kezdeni az arcomma, hogy tükörbe bírjak nézni...hogy egyáltalán msá rám tudjon nézni. Magasabb nyakú pulcsit vettem fel, hogy a vágás takarva legyen a nyakamon, de egy kicsi még így is kilátszott belőle.
A kezemen a vágás szépen gyógyult, én viszont szépen ki voltam borulva...


Nénikém a koynhában csinálta a reggelit, amikor pedig hátra fordult hogy köszönnyön, eltátotta a száját, majd gyorsan be is csukta.
- Nem bírtam aludni - motyogtam leülve egy székre. Inkább én kezdtem el a magyarázkodást, minthogy ő jöjjön a lelkizéssel.
A reggelimet csak kavargattam, egészen addig, amíg a kis pelyhek fel nem szívták magukat tejjel, és nem néztek ki úgy, mint az én arcom smink nélkül...
Betettem a tálat a mosogatóba, elköszöntem Lina nénitől, majd indultam a lányokhoz.
Ők már tíz méteres távolságból látták rajtam, hogy valami nincs rendeben, és szaladni kezdtek felém.
- Abbie, mi a baj, szörnyen...
- Igen, tudom, szörnyen nézek ki - szakítottam félbe Amyt.
- Én nem ezt akartam mondani - mentegetőzött. - Hanem hogy szörnyen aggódtunk érted a tegnapi miatt. Olyan voltál, mint valami zombi...
- Igen, és ma se néz ki valami jól - szólt közbe Cassie. Amy erre jól megcsapta a vállát.
- Kössz szépen, Cass. Én éppen lelket próbálok önteni belé, te meg szépeen elrontod. Muszáj mindig ezt csinálnod?
- De hát én csak azt mondom, amit gondolok...
- Igen, és ez túlságosan is nagy baj, mivel...
- Lányok! - szóltam közbe halkan. - Ne vesszetek össze miattam, inkább mennyünk suliba, jó?
- De Ab, el kell mondanod, hogy mi bánt, mi csak...
- Mi csak segíteni akarunk - vágott közbe megint Cass. Amy kezdte volna megint az " én megmondtam, hogy ne szólj közbe" szöveget, de én gyorsabb voltam.
- Nem akarok róla beszélni.
- De ha meggondolod magad, tudod, hogy mit itt vagyunk.
- Nekünk bármit elmodhatsz - helyeselt Amy. Megöleltem őket, majd elindultunk a suliba.


A folyosón nem egy ember nézett meg, Amy pedig ilyenkor nem kissé kapta fel a vizet. Persze én azonnal rászóltam, hogy ne szóljon semmit. Megértő volt, és most az egyszer teljesítette a kérésem. Az első óra kezdetéig volt még negyed óra. Ma egy kicsit hamarabb jöttünk, mint szoktunk. Épp a folyosón mentünk átt a nagy ember tömegben, amikor ritkulni kezdtek, és megint szembe jöttek velünk ők. Aaron jött középen, mellette a két barátja. Amikor összeakadt a pillantásunk, az arca megváltozott. Aggódó lett, az ajkai elnyíltak. Végignézett rajtam, de szinte azonnal meg is állt, mert észrevette a nyakamon épp hogy csak kilógó sebet. Untam már ezt az egészet. Miért nem tud leszállni rólam? Vagy ne bámuljon így, vagy ne legyen ilyen bunkó és beszéljen velem. Az idegesség és a feszültség az álmok miatt hirtelen felgyűlt bennem, könnyek formájában jelentek meg. Hirtelen elvesztettem a fejem, és megálltam Aaron előtt. Belenéztem a szemébe, és most az aggódás, és a nemtörődömség mellett láttam az értetlenséget is. Mintha megállt volna az idő körülöttünk. És igaz. Mindenki lefagyva bámult minket. Valahogy most mégsem érdekeltek.
- Miért nem vigyáztál rám? - kérdeztem tőle, majd zokogva a nyakába borultam. Tudtam, hogy oltári nagy hülyét csinálok magamból, de nem tudtam irányítani az érzéseimet. Aaron reakciója viszont meglepett. Szorosan átölelte a derekam, majd egy kicsit felemelve a talajról elindult velem valahova, miközben megpróbált csitítani. A szemem végig csukva volt. Nem gondoltam semmi másra, csak beszívtam az illatát, miközben még mindig sírtam.
Ajtónyitódást hallottam, amit egy csapódás követett. Aaron még mindig szorosan tartott, de nem már nem voltam a levegőben, sőt, inkább nagyon is lent voltam. Kinyitottam a szemem. A földön ültünk a fiú mosdóban. Jól láttam és érzékeltem mindent. A lábait körülöttem, a két kezét, ami az arcomat simogatta, a dallamos hangjátók kezdtem megnyugodni.
- Shhhhh, Abbie - nyugtatott. - Nincs semmi baj. Nyugodj meg! Mostmár itt vagyok! Ne félj!
- M...mm...miért n...nem vigyáztál rám? - ismételtem meg a kérdésem még mindig sírva.
- Én annyira sajnálom - húzott magához, és megpuszilta a homlokom...