Álomőrző - 12. fejezet

Nem ekkor terveztem a bemutatkozást...

Az utcában, amiben Aaronék laknak - bár csak három sarokkal volt távolabb a házunktól - még sosem voltam. Nem tűnt gazdag negyednek, sőt mi több, a házak ugyanolyanok voltak mint akármelyik másik angol családi ház. Előttük kert, az udvaron játékok és persze a nagy zöld sövények sem maradhattak el.
Egy közülük azoban valahogy mégis más volt. Kitűnt. Nagyon kitűnt...
A ház az utca közepén volt a jobb oldalon. A falai hófehérek, és egyáltalán nem hasonlított az előbb említett házakhoz, még egy kicsit sem...Az egésznek kocka alakja volt, emeletes, teteje nincs. Sötétzöld fenyők vették körül, az egésznek olyan...filmes hangulata volt. Mintha belecsöppentem volna egy modern játékfilmbe. Az ablakok hatalmasok voltak, azonban mégsem lehetett belátni rajtuk. Még kerti tó is volt...Úgy látszik az anyukája nagyon szeret kertészkedni.
Felmentünk a lépcsőn, a hatalmas fekete ajtóhoz lépve viszont megtorpantam. Nem igazán akarok én ide bemenni...Bár a karom iszonyatosan fájt, inkább elviseltem volna ezt a fájdalmat, minthogy beállítsak ebbe a házba vérző kézzel. Csak csinálom a bajt mindenkinek...
- Valami baj van? - nézett le rám Aaron a lépcső tetejéről.
- Nem igazán akarok bemenni. Csak kavarom a bajt mindenkinek. A szüleidnek biztosan van fontosabb dolga is, minthogy engem pátyolgassanak.
- Na ne már - láttam rajta, hogy még mindig ideges, de akaratom ellenére behúzott a házba, és hangosan becsukta az ajtót. A csattanás viszhangzott a hatalmas falak között. Úristen, mekkora ez a ház.
- Aaron, te vagy az? - hallottam egy dallamos hangot a hatalmas lécső tetejéről, ami az előszobából vitt fel az emeletre.
- Igen - válaszolta. A hangjával jeget lehetett volna törni...és a tekintete...
- Neked nem kellene még iskolában len...? - itt megakadt a hang, Aaron anyja pedig megjelent a lépcső tetején. Még csinosabb volt, mint amire emlékeztem. - Ó.
- Beszélnem kell apával.
- Persze, de ti hogy-hogy itt...
- Anya, erre most nincs idő. Abbie megsérült.
- Hogyan? - kérdezte aggódva és lejött a lépcsőn, egyenesen felénk. Aaron nem szólt semmit, csak dühösen meredt előre. Az anyjának elég hamar leesett a dolog.
- Elaster... - suttogta. - Apád a dolgozóban van.
Gyorsan elhaladtunk mellette, és eltűntünk egy kis balra nyíló folyosón. Aaron nem is kopogott, csak berontott egy szobába, ami gondolom a dolgozó lehetett. Az apja az asztalnál ült és egy nagy könyvet olvasott. Amikor felfigyelt a nagy zajra, felnézett a könyvéből.
- Apa, meg kell vizsgálnod Abbiet. - A férfi nem kérdezett semmit, csak felállt, és megkédezte, hogy mi a baj. Felhúztam neki a pulóverem ujját, ő pedig vizsgálni kezdte a sérülést.
- Azt hiszem, ezt össze kell varnom. - Remek. Gondoltam magamban. - Mi történt? - kérdezte még mindig a sebet nézve.
- Elaster újra felbukkant. - A doktor keze hirtelen megállt, majd száját összepréselve felnézett fiára. Láttam a szemében a haragot és a félelmet egyszerre. Féltette a fiát tőle. Ez csak természetes.
- Semmi gond nem lesz - mosolygott rám, majd leültetett egy székre. Láttam rajta, hogy még mindig feszült, de erősen koncentrált a dolgára. Amikor elővett egy fehér ládát, elsápadtam. Utálom az orvosi kellékeket.
Amíg rajtam ügyködött, Aaron a falnak dőlve, keresztbetett lábbal és karral állt és az orrnyergét masszírozta. A szeme csukva volt. Az apja egyszer-kétszer ránézett, de aztán mindig visszatért hozzám. Pár perc múlva nagyot sóhajtva felegyenesedett.
- Kész is van. Remélem nem fájt.
- Ki lehetett bírni - mondtam. - Köszönöm.
- Szívesen - mosolyogott. Azt hiszem, Aaron tőle örökölte a férfias vonásait.
- Szerintem vidd fel Abbiet. Majd anyáddal küldök fel fájdalomcsillapítót.
Aaron nem mondott semmit, csak kinyitotta az ajtót, és megvárta míg felállok. Lassan kisétáltam az ajtón, ő pedig jött utánam. Megállt a lépcső előtt és felfelé intett a kezével. Rá sem lehetett ismerni, ahogy kifejezéstelen arccal mutogatott.
Elindultam fel a lépcsőn, ami egy hosszó folyosóra vezetett. Aaron elém vágott, majd a negyedik ajtót jobbra kinyitotta. Beléptem a szobába, ami nem volt túl nagy, de annál otthonosabb érzést nyújtott. A falak világoskék színűek voltak, a padlót sötétbarna parketta borította. A falon mindenféle könyvek és CD-k, az ablaktól jobbra egy ágy, az ággyal szemben pedig egy hatalmas TV díszelgett. Most azonban mégsem volt meg a nagy öröm és izgalom, hogy először vagyok a barátom házában és szobájában. Csak aggódás volt bennem, és félelem.

Aaron az ablaka elé állt, és megint keresztbe tette a kezét. Nagyot sóhajtva bámult még mindig kifelé. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e, ami eszembe jutott, de azért egy próbát megért. Óvatosan és lassan odasétáltam mögé és átöleltem a hátát. Megint felsóhajtott, majd a kezét lecsúsztatta a enyémre, és összekulcsolta az ujjainkat. Kicsivel később megfordult, és szorosan átölelt. Az arcát a hajamba fúrta.
- Sajnálom - motyogta. - Nagyon szégyellem magam, de borzasztóan aggódom érted. Nem tudnám elviselni, ha valami bajod lenne...
- Megértem és köszönöm, hogy aggódsz, de ez túlzás...Magadat teszed vele tönkre.
- Megpróbálok változtatni...
- Köszönöm - még szorosabban öleltük egymást. Az édes kettest egy kopogás szakította félbe.
- Bocsánat, csak a gyógyszert hoztam. - lépett be Aaron anyukája.
- Köszönöm - mondtam, majd elvettem a gyógyszert és a pohár vizet.
- Még be sem mutatkotam. - mosolygott rám. - Emma vagyok. - nyújtott kezet.
- Nagyon örülök. - ráztam vele kezet.
- Na én megyek is, nem akarom zavarni.
-Köszönjük anya - szólt utána Aaron.
- Nincs mit drágám - mosolygott, majd halkan becsukta az ajtót.
- A szüleid nagyon rendesek.
- Igen, csak én vagyok néha elviselhetetlen.
- Tudod, hogy ez nem igaz.
- Pedig de...Példa rá az előbbi eset...
- Felejtsük el - mosolyogtam. - Inkább gondoljunk másra.
- Mire gondolsz?
- Ma még meg sem csókoltál igazán - haraptam be a szám. - És hiányzik...
Aaron lassan elmosolyodott, és teljesítette a kérésem. Azonban nem sokáig élvezhettem a helyzetet, mert kopogtak az ajtón.
- Fiam, beszélnünk kellene! - lépett be Aaron apja.
- Ööö...Nekem amúgyis mennem kell.
- De...
- Tényleg. Rengeteg dolgot kell megcsinálnom otthon.
- De a kezedre vigyázz! Két három napig nem nagyon kellene megerőltetned!
- Persze, vigyázni fogok.
- Egyébként Peter vagyok - nyújtott kezet.
- Abbie. Nagyon örülök.
- Hát akkor... - fordultam Aaron felé - Majd találkozunk.
- Este átmegyek - mondta halkan, hogy az apja nem hallhassa meg. - Szia! - köszönt, majd megpuszilt.
- Szia - motyogtam fülig vörösödve, majd kitámolyogtam az ajtón. Az előszobában találkoztam Emmával, aki valamiért nagyon szimpatikusnak tűnt számomra.
- Sajnálom, hogy így zajlott az első találkozásunk - kezdte mosolyogva. - De valamelyik este átjöhetnél vacsorára, ha gondolod.
- Nagyon szívesen - mosolyogtam. Elköszöntünk egymástól, majd elindultam hazafelé.

Két dolog járt a fejemben. Én sem ilyen találkozásra gondoltam korábban. Azt hittem, hogy kellemesebben fog lezajlani ez az esemény, de mindenben van valami rossz. A második dolog pedig a ma történtekkel volt kapcsolatos. Elaster újra felbukkant, én újra megsebesültem, és kezdhetek újra félni. Úgy látszik, hogy Aaronnak még több időt kell velem töltenie ahhoz, hogy ne essen bántódásom. És ezt nem akartam. Szegénynek már ígyis épp elég gondot okoztam, nem akarok még a mostaninál is többet a nyakán lógni. Hiába mondja, hogy ez neki nem teher, mert tudom, hogy ez nem igaz. Neki is kell tanulnia, ott van a családja, a barátai, a jövője...Nem adhat fel mindent értem. Az képtelenség! Nem engedhetem. Az lenne a legjobb, ha lemondanék róla. De nem, azt nem lehet! Szeretem, és nem bírnám elviselni, ha távolabb kerülnék tőle. Azzal rengeteget ártanék magamnak és csak újra depressziós lennék. Bár inkább ártok magamnak, mint neki. Választanom kell. Vagy az ő boldogsága, vagy az enyém. De ezen nemis kell tűnődnöm. Persze, hogy az övé...
- Megjöttem! - kiabáltam, amikor beléptem az ajtón.
- A konyhában vagyok! - szólt vissza Lina néni.
- Á, már megint főzöl - mosolyogtam a falnak támaszkodva.
- Hiszen ismersz. Te is ké...Te jó ég, mi történt a kezeddel?
- Á, semmiség. Elestem tesin, és nekimentem a gerendának. Abból meg sok csavar áll ki...
- Te jó ég, hallani sem akarom - fogta meg a fejét. Nem bírja az ilyen véres dolgokat. Én meg nem bírok neki hazudni, de mégis muszáj.
- Kérsz vacsorát? - nem kérek, köszi. - Fel kell mennem tanulni. Aztán meg alszok, mert teljesen kivagyok.
- Oké, akkor gondolom ma már nem látlak.
- Hát...nem hiszem.
- Akkor jó éjt!
- Neked is.
Szegénynek annyit hazudtam már...Pedig egyáltalán nem érdemli meg. Így úgy döntöttem, hogy tartozom neki némi igazsággal. Holnap be fogom neki mutatni Aaront.
Megtanultam a matekot, a bioszt, a matekot és megint csak a matekot. Holnap ha itt lesz Aaron, kérni fogom, hogy korrepetáljon...
Elmentem zuhanyozni. Már eléggé rám fért egy kis melegvíz és egy fogkefe. Na meg kényelmes ruha. Úgy szeretem az alvós cuccaimat. Az a régi, kényelmes, rongyos szürke alvós pólóm meg a shortom...
Kilenc után végeztem, és úgy döntöttem, hogy egy könyvvel foglalom el magam, amíg nem jön Aaron. Az egyik kedvencemet választottam, pedig már rengetegszer elolvastam.

" Lefeküdtem a földre, becsuktam a szemem, és a meghalást gyakoroltam, de a fű hideg volt, és féltem, hogy beteg leszek. A halál eljön és elsöpri a nevedet, szertefoszlatja a hírnevedet. Bármit is viszel véghez az életben, az semmivel sem több, mintha a víz felszínére írnál. Még csak nem is homokba... Még le sem írtad, amit akartál, máris eltűnt. "

- Miért olvasol ilyeneket? - hallottam hirtelen egy hangot a hátam mögül. Nagyon megilyedtem. Nem is hallottam, mikor jött be, úgy belemerültem a könyvbe.
- Azért, mert leköt - válaszoltam, majd becsuktam a könyvet és egy kicsit előrébb toltam az ágyon.
- Nem tesz jót a lelki világodnak...
- Az én lelki világomnak már úgyis mindegy.
- Miért mondod ezt? - ült le velem szembe.
- Erre a kérdésre nélkülem is tudod a választ.
- Nagyon rossz, hogy ezt mondod...
- Ne haragudj, nem rád haragszom, tudod nagyon jól...
- De pedig úgy mondod, mintha én tehetnék mindenről.
- Én...Én sosem mondanék ilyet, érted? Soha!
- Pedig mondhatnál.
- De nem mondok. - szögeztem le még egyszer. - És tudod miért nem? - csak megrázta a fejét. - Mert fontos vagy nekem. Nagyon is. És nem tudnálak bántani. Bár...Akár hiszed, akár nem...A délután még azt fontolgattam, hogy szakítok veled...
- Hogy micsoda?! - állt fel.
- Héééé, nyugodj meg! - álltam fel én is és odamentem hozzá.
- Hogy jutott ilyen az eszedbe? - kérdezte a kelleténél hangosabban.
- Ha nem akarod, hogy a nénikém feljöjjön, akkor csendesebben üvölts le, légyszives...
- Én nem akarok veled kiabálni. De egy kicsit kiakadtam...Ne...Nem hagyhatsz el, érted? Azt nem lehet...
- Hééé, én nem...
- Mert fontos vagy nekem, és ha nem tudok mindig veled lenni, akkor bajod eshet. És szerinted mi lenne velem? Én mit kezdenék egyedül? Arra nem is gondolsz, hogy mit éreznék én?
- Aaron! Befejeznéd?
- Bocs.
- Az előbb akartam elmondani, hogy megfontoltam, de úgy döntöttem, hogy nem tudnálak elhagyni. Mert szükségem van rád. Úgy, mint neked rám. Pontosan ugyan úgy. És hogy bebizonyítsam, nem akarok szakítani, lenne egy kérésem. Gyere el holnap hozzánk! Bemutatnálak a nénikémnek.
- Ó...hát...ha akarod, akkor eljövök, persze.
- Köszönöm - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, majd visszaültem.
- És...az előbbit komolyan gondoltad? - ült le ő is. - Mert nagyon jólesett. - mosolygott.
- Hát persze, te bolond - nevettem fel boldogan, majd megcsókoltam.
Ilyen önfeledten már hetek óta nem nevettem. Boldog voltam, de a félelem még nem ment el belőlem. Teljesen még nem.
- Itt alszol ma velem? - kérdeztem félénken. - Mert te mondtad, hogyha itt vagy velem, akkor nem álmodok, és bajom sem eshet...
- Ó, csak ezért, értem...
- Nem, nem csak ezért...Hanem azért is, mert szeretném - pirultam el.
- Jajj, te. Hát persze, hogy itt alszom, ha ilyen szépen kérsz...De akkor haza kell mennem a ruháimért, meg el kellene kéreckednem anyától...
- Oké, de siess. Holnap meg mehetnénk reggel együtt suliba. Lina néni úgysem lesz reggel itthon, így nem kell majd elmenned.
- Jó. - mosolygott. - Akkor hozom a táskám is.
Fél óra múlva jött vissza, táskástól, illatosan. Zuhanyzott. Te jó ég, milyen jó illata van.
- Sokáig voltam? - kérdezte, majd megcsókolt. Aztán bebújt mellém az ágyba.
- Nem, de hiányoztál - bújtam hozzá. Nevetett.
- Legalább ma aludhatok egy jót.
- Jajj, annyira sajnálom, hogy sohasem tudsz rendesen aludni. El sem tudom képzelni, milyen az.
- Ki lehet bírni...Bár az ilyen alkalmak nekem olyanok, mint a megváltás.
- Akkor hagylak is aludni.
-Nheeem - ásított nagyot. - Nem vagyok álmos.
- Aha, látom. Na. Jó éjszakát. - mondtam, majd hosszan megcsókoltam. Úgy láttam ez tetszett neki. Ő tovább akarta folytatni, de én elhúzódtam, és magunkra húztam a takarót.
- Ez nagyon nem fair - hallottam a hátam mögül a hangját.
- Jó éjt - kuncogtam.
Átölelte a derekam, és hozzámbújt a takaró alatt. Olyan jó volt. Két perc múlva már hallottam a nyugodt szuszogását, és éreztem meleg lélegzetét a tarkómon. Kis idő múlva engem is elnyomott az álom. Tényleg nem álodtam. De nem is hiányzott. Elég volt a tudat, hogy Aaron itt van mellettem és vigyáz rám. Amikor csak kell.

Álomőrző - 11. fejezet

Felkészültél?

A történtek után arra a következtetésre jutottam, hogy ideje elmondani a dolgok állását a lányoknak. Vagyis a dolgok egy részét, mivel a másikat úgy sem hinnék el.

Felhívtam őket, hogy délután szaladjunk ki a parkba egy kicsit. Mind a ketten ráértek, ami jó volt, mert most határoztam el magam, holnap pedig már nem biztos, hogy megint rászántam volna magam erre a roppant nehéz feladatra. Mert számomra nehéz volt...

Kint jó idő volt, sütött a nap, és a szél sem fújt.

A park közel volt a házunkhoz, így nem kellett sokat gyalogolnom odáig. A lányok már vártak, lehetett rajtuk látni, hogy mennyire türelmetlenek. Ismertek már annyira, hogy tudják: Eljött valaminek a bejelentése.

Nem tudtam, hogy hogyan kezdejk neki a történet mesélésének. Hogyan szőjjem bele Aaron gorombaságát velem szemben, a kirohanásomat a folyosón és a sok titkolózást. Nem tudtam ezekre értelmes magyarázatot találni, ezért be kell érniük azzal, hogy nem tudhatnak mindent. Nem akartam össze-vissza dadogni, így kerek perec megmondtam, amit akartam.

- Aaron és én járunk - mondtam előttük állva. Ők egy padon ültek, és ahogy azt vártam, az álluk a földön landolt. Pár percig egyikük sem szólalt meg, csak bámultak rám bambán. Hoppá! Lehet, hogy mégsem így kellett volna?

Amy összekaparta magát és megszólalt. Megszólalt...Nem tudom minek nevezzem azt, ahogyan reagált a hírre.

- M...H...É...É...Mi van? - makogott.

- Nem akarom túlmagyarázni az egészet. Járunk és kész.

- De mikor? - szólalt meg végre Cassie. Már azt hittem megnémult.

- Hát kb. két napja.

- Nem úgy, hanem hogy mikor volt időtök arra, hogy összejöjjetek?

- Hát az utóbbi egy hétben - Magamban persze hozzáadtam azt a két hónapot, amit együtt töltöttünk éjszakánként.

- De mégis mikor találkozgattál vele?

- Hát suli után meg tegnap is...

- Én ezt nem értem - állt fel Amy, majd járkálni kezdett.

- Mit nem lehet ezen érteni? - kérdeztem.

- Sok mindent. - fonta össze a kezeit. - Mint például azt, hogy hogyan viselkedett veled, meg hogy te is teljesen ki voltál fordulva magadból az utóbbi pár napban.

- Annak megvan az oka. Mostanában nem bírtam rendesen aludni és a gyomrommal is volt némi gond. De mostmár rendben vagyok és ez a lényeg.

- Oké, összejöttetek - nézett fel rám Cassie a padról. - De egy valamit azért mondj meg nekem!

- Mire vagy kíváncsi?

- Magyarázd meg nekem - itt rövid szünetet tartott - Hogy mi volt az a nagyon nagyon érdekes szituáció az egyik szünetben, amikor ölelgetve vezetett ki a suliból.

A lányok közül Amy az okosabb. Hála Istennek, hogy Cassienak nem a kiborulós jelenetem jutott az eszébe.

- Ez egyszerű - kezdtem neki. - Tudjátok van az a csaj, aki nagyon nyomul rá. Csak le akarta rázni azzal, hogy "velem van". Azóta néznek meg a folyosón...

- Én örülök nektek - mosolygott Amy. - De nem gyors ez egy kicsit?

- Megszólalt a "két nap után lesmároltam Jeasont" kisasszony...

- Fogd be Cassie, ez egyáltalán nem ugyanaz.

- Én is örülök nektek, és nem aggódom miattatok. - mosolygott Cassie is.

- Köszönöm.

- És ha már itt tartunk...Megcsókolt már? - mindeketten vigyorogtak.

- Igen.

- Na, és mesélj, milyen volt! - mondták mindketten, szinte alig bírtak nyugodtan maradni a helyükön.

- Nagyon jó - vigyorogtam én is. - Többet pedig nem vagyok hajlandó erről mondani! - figyelmeztettem őket, mert Amy már nyitotta a száját, hogy szaftosabbnál szaftosabb részleteket tudjon meg. De azt várhatja, hogy én valamit is elárulok nekik...

- Ó, de kár... - sóhajtott fel Cassie.

- Ez van...

**********

Másnap a suliba menet fura eufórikus boldogságérzet uralkodott rajtam. Egyfolytában csak vigyorogni szerettem volna, és legszívesebben világgá kürtöltem volna, hogy mennyire jól vagyok. Lehet, hogy ennek a tegnapi alvás az oka. Aaron este még átjött egy fél órára, beszélgettünk és sokat nevettünk. Aztán úgy kilenc körül hazament, de amikor este elaludtam, már ott várt rám. Teljesen kipihent voltam reggel, szinte semmi rossz dolog nem járt a fejemben.

Már a lányok is tudták a dolgot, Aaron is biztosan elmondta a haverjainak, vagyis mégcsak most jön a neheze...A nénikém.

A matek utáni szünetet ideges lelkesedéssel vártam, elvégre nagyon szerettem volna már látni Aaront.

Az óra után izgatottan indultam ki a folyosóra, ahol Aaron és én először találkoztunk. Jó dolog volt visszaidézni, bár az emléknek nem csak jó oldalai vannak...Mostmár azonban nincs mitől félnem, az idegességem pedig teljesen elmúlt, amikor megláttam őt a folyosón. Deja vu érzés kerülgetett. Ugyanolyan alakzatban jöttek a folyosón, Aaron ugyanúgy mosolygott, de most nem volt semmiféle közömbösség a szemében. Amikor meglátott mosolygott, ahogy én is, és lassan elindultunk egymás felé.

A folyosón néma csend lett, abbamaradtak a mozgolódások és a sugdolózások is. A diákok teljes figyelme ránk szegeződött, ám Aaron közelsége ezt teljesen elfeledtette velem. Átölelt, és megcsókolt, nekem meg zsongani kezdett a fejem, a pillangók a gyomromban pedig igencsak repkedni kezdtek.

- Bocs haver, de most dolgom van - kacsintott Josh, majd odalépett Cassiehoz. Amy bocsánatot kért, majd elment a teremhez. Kettesben maradtunk.

- Tudod...Nem gondoltam volna, hogy így is találkozunk még itt - nevetett.

- Én gondoltam rá. Sokat...

- Nagyon helyes - puszilta meg a homlokom.

- És, Mr. Szívtipró, szíve hölgyének milyen volt az ábrázata?

- Óóó, nagyon sajnálom, de ki kell, hogy ábrándítsam. Nem igazán volt időm tanulmányozni az arcvonásait. Tudja, valami túlságosan lefoglalt...Vagyis valaki.

- Értem - mosolyogtam mindenttudóan.

- Elkísérlek az órádra - húzott magával.

- Ez nagyon rendes tőled - mosolyogtam. - Mellesleg a srácok hogy fogadták a dolgot?
- Ó, tudod ők igazán rugalmasak. Josh már kezdettől fogva tudta, hogy lesz valami. És neked nehéz volt a lányokkal?

- Hát...szerintem igen. Először teljesen le voltak döbbenve, de aztán magukhoz tértek és örültek. Legalábbis azt hiszem...

- Ebédnél találkozunk? - kérdeztem már az ajtónál állva.

- Mindenképpen - mosolygott. Megcsókolt, majd eltűnt a folyosó végén.

**********

- Nem értem én ezt az egész dolgot közöttetek - tűnődött Amy, miközben az ebédlő felé sétáltunk.

- Nem is kell - mondtam. - Elég ha én értem.

- Szerintem egy-két dolog még számodra sem világos - kötöszködött mégis. - Tudod egyáltalán, hogy hanyadikos és hogy milyen osztályba jár?

- Igen, képzeld tudom. 11-es és reál szakon van. A többit meg majd elmondja. Én nem fogom egyfolytába kérdezgetni.

- Na, az nagyon jó. Legalább tud neked segíteni matekból. - szólt közbe Cassie, az ész.

- Igen, ez csakugyan jó.
- Na és persze jóképű, meg kedves és mindenki irigyel téged érte...

- Tudod mit? Irigyelhetnek is érte. Nála jobbat nem kívánhatnék magamnak.

- Na, az emlegetett szamár - bökött a fejével Amy az ebédlőajtó felé. Aaron ott állt, a falnak támaszkodva, mint egy félisten.

- Szia - köszönt.

- Szia - mosolyogtam.

- Készen állsz? - fogta meg a kezem.

- De mégis mire? - csodálkoztam.

- Erre - mondta, majd beléptünk az ebédlőbe. Szinte azonnal megértettem mire gondolt.

A nagy és zsúfolt teremben halálos lett a csend, mindenki csak minket bámult és én kezdtem borzalmasan kellemetlenül érzni magam. Ma mi voltunk nekik a nagy "pletykaadag", amin majd egész napon csámcsoghatnak...sőt...Talán egész héten ez lesz a téma. Összesúgnak majd mögöttem a folyosón, és az órákon is tömegnyomor érzésem lesz. Aaron próbált megnyugtatni, mosolygott és az ujjaival simogatta a kézfejem, miközben a pult felé sétáltunk - mögöttünk a csajokkal meg Aaron haverjaival - , hogy elvegyük az ebédünket. Aztán leültünk a szokásos asztalunkhoz, a zsivaj pedig nagy megkönnyebbülésemre újra elkezdődött.

- Hú, ez durva volt - szólalt meg először Amy.

- Az biztos - bólogattak Josh-ék.

- Ab, te hogy vagy? - fordult felém Aaron.

- Én jól birom - motyogtam. Azt hiszem...

- Láttátok a szőke fejét? Azt hittem, hogy szemberöhögöm.

- Ja, Aaron "csajáét"? - esett le Joshnak. - Ha nekem olyan fejem lenne mint neki, ki sem mennék az utcára. - Mindenki elkezdett nevetni.

- Nem baj, legalább ezen is túlestünk - sóhajtott Aaron. - Ezek után talán leesik neki, hogy nem érdekel és végre leszáll rólam.

- Ha pedig nem, akkor jön az én módszerem - vigyorgott Josh.

- És mi az? - kérdezte Cassie.

- Megmondom neki, hogy húzzon el a jó...

- Elég lesz Josh, köszönjük - állította le Aaron.

- De most miért? - értetlenkedett. - Haver, mindig a legjobb pillanatokban állítassz meg - durcáskodott, de mi csak jót nevettünk rajta.

Az ebéd után elindultunk az órára. A folyosón természetesen megint megbámultak egy páran, Aaron azonban nem figyelt senkire, neki köszönhetően pedig én sem.

Leültünk a szokásos helyünkre, Aaron pedig közelebb húzta a padját az enyémhez, amire nekem csak egy vigyor volt a válaszom.

Az anyag dögunalom volt, az egész órát a füzetem firkálgatásával töltöttem. Körülbelül az óra felénél megfájdult a fejem, így megtámaszottam az arcom a kezemmel, és behunytam a szemem. Esküszöm, hogy csak két percig voltam így, mégis nemsokkal később a mezőn találtam magam, a sötétben...

A szél nagyon fújt, a fák levelei csak úgy zörögtek. Mintha mindegyik egymást próbálta volna túlharsogni. A Hold nem volt sehol, még a csillagok sem látszottak. Körülöttem minden sötét volt, élettelen, és nyugtalanító. A csapás hirtelen érkezett, hátulról.

- Nagyon unom már a kis játékodat, Abbie - hallottam a hangját. - Azt hiszed, hogy csak így, nyugodtan szórakozhatsz velem? Nagy tévedés...

Semmi ötletem nem volt, hogy mit tegyek. Sikítsak? Na ne...Mire lenne az jó? Kérjek segítséget? Nem tudok. Ha alszom,nem tudok szólni Aaronnak. Így csak egy dolog maradt. Erősen beleharaptam Elaster kezébe, ami a nyakamat szorította. Felmordult, a kése pedig beleállt a kezembe. Futni kezdtem, kerestem a fényt. Szerencsére nemsokára megláttam, aztán már megint az órán ültem, zihálva. Senki nem vett észre semmit. Kivéve Aaront.

Szerintem először csak rám akart nézni, de aztán biztosan észrevette az arcomon, hogy valami nagyon nincs rendben. Aztán lenéztem a kezemre, amin a pulcsi lyukas volt, alatta pedig kilátszott a szúrt seb. Követte a tekintetem, majd amikor észrevette a véres karom, elnyíltak az ajkai és gyorsabban kezdte szedni a levegőt. A szemembe nézett, majd újra le a karomra. Ezt megismételte még párszor, egészen addig, amíg ki nem csengettek.

Szinte azonnal felállt, és mellettem termett.

- Josh - szólt oda barátjának, miközben az én könyveimet pakolgatta a táskámba. A gyömöszölte szó talán jobban illene ide. - Mondd meg Amyéknek, hogy Abbie ma nem megy velük haza. És ne is várjatok meg.

- Oké - mondta Josh egy kissé zavartan, de nem kérdezett semmit. Odament a lányokhoz, mondott nekik valamit, amitől mind felém fordultak, majd kimentek a teremből. A diákok fele még mindig ott lézengett, én meg próbáltam takarni a kezem, hogy nehogy valaki észrevegyen valamit.

- Gyere - fogott kézen Aaron. Csak úgy húzott kifelé a teremből. A táskámat ő vitte, pedig nem voltam annyira rokkant, hogy segítségre szoruljak.

Azonban nem akartam vitatkozni vele. Láttam, hogy mennyire ideges és feldúlt, nem akartam még én is rátenni erre egy lapáttal.

A folyosón többen megnéztek, de Aaron nem foglalkozott vele, csak maga elé meredve trappolt végig a diákok között, én meg mint engedelmes kiskutya mentem utána. A suliudvarra érve megálltunk, de csak egy pillanatra. Aaron felém fordult, a szemével pedig villámokat szórhatott volna.

- Jól vagy? - kérdezte kemény hangon.

- Igen.

- Gyere, hazamegyünk, útközben pedig elmesélsz mindent.

Az utcánkhoz érve nem álltunk meg, hanem mentünk tovább egyenesen. Tudom, azt modtam, hogy nem fogok vele vitatkozni, de ezt akkor is muszáj volt megkérdeznem.

- Ööö...Aaron...Itt kell jobbra fordulnunk.

- Mi? Ja... - mint aki eddig itt se volt. Biztosan elmerengett az előbbiekről, ugyanis elmeséltem neki az órán történteket. - Nem oda megyünk. Hanem hozzánk.

Álomőrző - 10. fejezet

Utálom a vihart...Bár mostmár szeretem

Hazafelé a kocsiban mindketten szótlanok voltunk, csak a motor és az eső hangját lehetett hallani, ez utóbbi szinte félelmetesen hangosan csapódott az autó tetejének, mintha valaki be akart volna törni ebbe a száraz menedékbe.

Tudtam, hogy Lina néni nincs kiakadva, de ugyanakkor le lehet döbbenve. Elvégre ki az, aki névtelenül küldözget virágot egy lánynak egy étteremben? El tudtam képzelni, hogy milyen káosz van most a fejében...

A ház előtt kiszálltam az autóból és gyorsan berohantam a házba, hogy ne ázzak meg. Az eső - ha lehet - még sűrűbben szakadt, szinte behorpasztotta a ház tetejét. És dörögött is. Utáltam a dörgést. Kiskorom óta félek tőle, bár nem tudom hogy miért. Egyszerűen csak amikor dörög, akkor legszívesebben bebújnék a föld alá, és csak reggel jönnék ki. Nem tudom hogy fogok éjszaka nyugodtan aludni...

A lépcsőfordulóban jártam éppen, amikor mögöttem csukódott a bejárati ajtó.
- Abbie, várj csak! - szólt utánam nénikém, aki karbafont kézzel állt az előszoba közepén. Nem tudtam volna megmondani mie gondol, tekintve az arckifejezését.

- Tessék - mentem lassan lejjebb, hogy jobban lássam.

- Nem tudod véletlenül, hogy ki küldte azt a virágot?

- Sejtésem sincs.

- Nincs véletlenül...valami fiúd?

- Tudnál róla ha lenne - Fájt, hogy hazudok neki, de még nem akartam neki mesélni Aaronról.

- Rendben van, elhiszem - láttam rajta némi kételyt, de valamennyire már elhitte. - Akkor jó éjt!

- Jó éjt, és köszönöm a vacsorát! - mosolyogtam, majd a kezemben a cipőmmel felszaladtam a lépcsőn.

Beálltam a zuhany alá, hogy megnyugodjak kissé az előbbi után és a dörgés miatt is. Aaron ezt még nagyon megemlegeti! Legalább ide hozta volna azt a nyamvadt virágot, nem pedig Lina néni orra előtt küldte volna. És mi van akkor, ha a nénikém elkezdett ott volna nyomozgatni, hogy ki merészel nekem névtelenül virágot küldeni? Mert szerinte a férfiaknak fel kell vállalniuk a tetteiket, és ha tetszik nekik egy nő, akkor csak ne bújkáljanak, hanem legyenek merészek! Még ekkora hülyeséget...

Ezt az ügyet valahogy sikerült "elfelejtenem", de a dörgés még mindig rettenetesen zavart. Felvettem a pizsamámat, lekapcsoltam a lámpát és a nyakamig húztam a takarót. Tudom, hogy a takaró nem véd meg semmitől, ám mégis jó azt hinni, hogy valamilyen puha és meleg pajzs van rajtad, ami mindentől megvéd. Kiskorom óta ebben a hitben élek. Pedig lassan tizenhét évesen ideje lenne rájönni, hogy ez nem használ, és a takaró helyett talán okosabb lenne bedugni a párna alá egy gázsprayt...

Egyszer csak egy hatalmasat csattant az ég, én pedig majdnem felsikítottam ijedtemben. Ez nem lesz így jó! Valamit muszáj csinálnom. Bekapcsoltam az IPodomat, hogy hátha a zene el tudja nyomni a hangokat, de nem használt. Még mindig nagyon féltem. Gyerünk Abbie, gondolkozz! Mit csináljak? Mit csináljak? Nem! Ezt azonnal verd ki a fejedből! Nem lehetsz ennyire gyáva! Nagy vagyok már, megoldom egyedül is. Megint hatalmasat dörgött, én pedig reszketve a telefonom után nyúltam.

A fenébe, vedd már fel! Istenem, kérlek, gyerünk! A sípolás abbamaradt.

- Halo - szólt bele egy álmos hang.

- Aaron? - ziháltam.

- Abbie, te meg...Baj van? Vártam rád, de nem jöttél, azt hittem még fent vagy és...

- Figyelj, át tudnál jönni? Kérlek, szükségem van rád... - már a sírás folytogatott, de valamenyire még tartottam magam.

- Mi történt? - hallottam a ruhák susogását a háttérben.

- Majd... - nyeltem egyet. - Majd ha idejössz elmondom.

- Rendben, nemsokára ott vagyok - letette a telefont, én meg az egyik párnámat ölelgetve próbáltam visszatérni a valóságba.

Öt perccel később dobálni kezdték az ablakomat, én meg villámgyorsan kiugrottam az ágyból, mint aki életmentő segítséget kapott. És ez nekem az is volt...

Kinyitottam az ablakot, és hátrébb léptem, hogy Aaron be tudjon mászni. Amint beugrott az ablakon, azonnal hozzá bújtam. Annyira jól esett, de megint könnyes lett a szemem. Szorosan átölelt, de ugyanakkor alaposan megnézett, hogy nincs e valahol valamilyen sérülésem.

- Mi történt? - kérdezte.

- Ne haragudj, hogy iderángattalak az éjszaka közepén, de muszáj volt...

- Héé - simogatta a hátam. - Semmi baj, akármikor hívhatsz, de mégis mi a baj?

- Csak...csak a vihar...Egyszerűen megrémít... - lehajtottam a fejem a mellkasára. - Kiskorom óta félek a dörgéstől, és tudom, hogy ez gyerekes, de...

- Shhhhh - csitított. - Gyere! - mondta, majd odahúzott az ágyhoz, hogy feküdjek le. Be akart takarni, de én nem engedtem, hanem megfogtam a kezét, és lehúztam magam mellé az ágyra. Ő nem szólt semmit csak mosolygott, majd ránk húzta a takarót, és átölelt.

Ez annyira furcsa volt, mert még soha nem feküdtem egy fiúval sem egy takaró alatt, de megállapítom, hogy ez fantasztikus érzés.

- A szüleid tudják, hogy eljöttél otthonról? - kérdeztem hirtelen.

- Nem, de majd rájönnek.

- Ki lesznek akadva...

- Nem, ha megtudják, hogy veled voltam.

- Hideg a karod - állapítottam meg. Amikor féltem, minden buta kérdés és megállapítás kibukik belőlem.

- Igen - nevetett halkan. - Tudod nem kellemes négy utcányit futni egy pólóban.

- Egy pólóban? - néztem fel. - Komolyan ebben jöttél el idáig?

- Mint látod...

- Hát te tiszta hülye vagy...Mi van, ha beteg leszel?

- Én? Soha...Keményebb vagyok mint hinnéd- vogyorgott. A szürke póló, és a szabadidőnadrág amit viselt, tényleg nem voltak nagyon melegek. Erről is én tehetek.
- Köszönöm, hogy eljöttél.

- Bármikor - mosolygott. Ekkor hatalmasat dörgött, én összerázkódtam, de ő csak szorosabban tartott. Hatalmas álmosság jött rám, de féltem elaludni. Aaron pedig mintha csak belelátott volna a fejembe.

- Aludj csak nyugodtan! Nem megyek el. - ígérte.

Én pedig engedelmesen hunytam le a szemem, hogy újra vele álmodjak.

De az álom nem jött...

Reggel teljesen kipihenve ébredtem, az ablakomon csak a felkelő nap egészen halvány fénye sütött be, hangulatossá téve a szobát. Hirtelen árasztottak el a tegnap este emlékei, hirtelen kinyitottam a szemem, és megláttam magam mellett Őt. Édesen mosolygott, a haja kicsit kócos volt, a szemei álmosak, de még így is fantasztikusan nézett ki. Az ágy támlájának volt nekidőlve, a lábai keresztbe téve a takarón, a kezei összefonva a mellkasa előtt. A fejével jobbra nézett, vagyis le, rám.

- Jó reggelt - köszönt halkan.

- Neked is - mondtam, madj kicsit felkönyököltem. - Egész éjjel itt voltál?

- Persze, hiszen megígértem.

- Köszönöm - mosolyogtam halványan.

- Nincs mit. Életemben nem aludtam még ilyen jól - sóhajtotta, miközben felnézett a plafonra.

- Ugyanerre gondoltam én is, amikor felébredtem. - megint mosolygott.

- Akkor jó - mondta, majd lecsúszott hozzám.

- Igen - nyeltem nagyot. A közelségétől kirázott a hideg. - Megbocsájtassz egy percre?

- Persze - mondta, majd hanyatt dőlt.

Kimentem a mosdóba, megmostam az arcom és a fogam, megfésülködtem, majd visszamentem hozzá. Az ablaknál áltt, és zsebre tett kézzel bámult kifelé. Amikor meghallotta, hogy csukódik az ajtó, megfordult, elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét. Odasétáltam hozzá, ő pedig átölelte a derekam.

- Hány óra van? - kérdeztem.

- Még csak 7 múlt.

- Kérdezhetek valamit?

- Bármit - bólintott.

- Miért nem álmodtam éjszaka semmit?

- Azt hittem, hogy valami komolyabb kérdést fogsz feltenni - nevetett. - Igazából azért, mert itt voltam melletted, és ilyenkor nyugodtan kikapcsolhatok én is. Ezért nem álmodál.

- Hogy érted azt, hogy nyugodtan kikapcsolhatsz?

- Hát...Amikor te elalszol és álmodsz, akkor nekem át kell kapcsolnom egy másik üzemmódra, ami annyit jelent, hogy én is alszom, de nem olyan mélyen, mint ahogy kéne.

- És ennek következtében ha felébredsz, akkor...fáradtabb vagy?

- Igen, valahogy úgy...

- Ez is miattam van - vettem le a kezait rólam, majd elindultam az ágyhoz, de ő visszahúzott.

- Na, ezt most verd ki a fejedből! - láttam rajta, hogy egy kicsit mérges. - Ennek így kell lennie. Nem azt mondom, hogy minden reggel, amikor felkelek egy hulla vagyok, csak nem vagyok olyan kipihent, mint most. És inkább vagyok fáradt, de soha nem halasztanám el az alkalmat, hogy lássalak. Érted? Soha.

- Nem tudom, hogy miért téged küldtek nekem. - nem értette mit mondok. - Nem tudom, hogy miért érdemellek meg téged, mint...Fiút. Ez olyan...Különös.

- Te komolyan ilyeneken gondolkozol?

- Igen. Elvégre...Nem vagyok valami szép és nincs semmilyen különleges adottságom se...

- Még hogy nem vagy szép? - horkantott. - Nekem igenis az vagy. - nézett rám komolyan. - Ha nem tetszelnél, akkor nem tenném meg ezt.

Hirtelen megragadta a derekam, és magához húzott. Az én kezem a karján pihent, mert nagy meglepetésemben nem tudtam hova rakni. Az arca nagyon lassan közeledett felém, majd amikor egy apró kis távolság volt ketőnk között, lehunytam a szemem.

Aaron ajka puha és meleg volt, amint hozzáért az enyémhez, mintha valami áramütés suhant volna végig rajtam. Egyszerűen fantasztikus érzés volt, ahogy éreztem erős kezeit a derekamon, meleg lélegzetét és puha ajkait. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat, és hogy bárcsak örökre így maradhatnánk. De mint minden jónak, ennek is véget kell érnie egyszer.

Aaron lassan elhúzódott, de csak pillanatokkal később nyitotta ki a szemét, ami kissé csillogott. Nekem még mindig kavarogtak a gondolataim, de ő igazán nyugodtnak tűnt. Percekig csak néztük egymást, és hát nem is tudom...vártunk egyáltalán valamit?

- Lassan... indulnom kell haza - mintha negyon nehezen akaródzott volna neki ezeket a szavakat kimondnai.

- Persze, már biztos észrevették, hogy nem vagy ott - ennél értelmesebb nem jutott az eszembe.

- Nem hiszem, de jobb nem kockáztatni.

- Látlak még?

- Ezt most komolyan kérdezted? - nézett rám. - Mitt hittél, hogy ezek után elköltözök, vagy mi?

- Nem úgy értettem, hanem hogy ma...

- Szeretnél?

- Mindig szeretném - mondtam, majd megöleltem. Szorosan fogta a derekam, és ez annyira jó volt így.

- Este átjövök - motyogta a nyakamba, amitől megremegtem, ő pedig halkankuncogott.

- És...esetleg...

- Nem, ma nem lehet...veszélyt érzek, ami nem jó jel. Ma nem aludhatok itt.

- Oké.

- Mostmár tényleg mennem kell - kinyitotta az ablakot, és kimászott a tetőre. Láttam mögötte egy szomszédot, aki kezében az újságjával leesett állal bámulta az eseményt.

- Khmmm, Aaron - szólaltam meg.

- Tessék - nézett fel rám.

- Mögötted - mutattam. Megfordult, és észrevette a szomszédot.

- Ömm...Jó reggelt! - köszönt hangosan. Én meg szakadtam a nevetéstől.

- Ne nevess! Tudod, ez milyen kínos?

- Neked kínos? Téged nem ismer, de én szinte minden nap találkozom vele. Nekem nem kínos?

- Jól van, te nyertél. Akkor este - mosolygott.

- Várlak - mondtam, majd becsuktam az ablakot, megfordultam, nekitámaszkodtam és nagyot sóhajtottam.

El sem hiszem, hogy ez az egész velem történik.

Álomőrző - 9. fejezet

Nem vagyok szívbajos

Borzalmas, hogy Cassie mit művelt a szép fürdőszobámmal. Valami förtelmes látvány volt. Miután lefektettük a "beteget", Amyvel feltakarítottuk a csatateret, és mivel még csak öt óra volt, visszafeküdtünk aludni. Tudtam, hogy én már nem fogok elaludni, ezért küldtem Aaronnak egy sms-t, hogy miért tűntem el olyan hirtelen, és hogy már ne várjon. Nem tudom, hogy ilyenkor megkapja-e, vagy hogy egyáltalán elolvassa-e ilyenkor az sms-eit. Így csak vártam és vártam. Kicsivel később rezgett a telefonom. Aaron volt az. Csak egy mosolygós fej állt az üzenetben.
Amíg a lányok fel nem ébredtek, csak bámultam a plafont, gondolkoztam és persze pihengettem is. Kilenckor magukhoz tértek mind a ketten, ám Cassie megint a wc-n kötött ki. Amikor felült az ágyban, teljesen fehér volt, és azonnal szaladt is ki. Amy csak vágott egy grimaszt, és motyogott valami "Én megmondtam, hogy..."
Csináltam egy kis reggelit, de csak Amy és én ettünk, Cassie inkább csak megköszönte, hogy eljöhetett, és rosszulléte miatt hazament. Egy-két óra múlva Amy is összekapta magát és elment, én meg egy jó zuhany után nekivágtam takarítani...Megint.

Két óra múlva már az egész lakás tiszta volt, és én végre nyugodtan tudtam olvasi. Teljesen belemerültem a könyvembe, szinte semmit sem hallottam. Még Lina néni mozgolódását a konyhában is csak alig-alig fogtam fel. Éppen ezért borzasztóan megilyedtem, még fel is sikítottam, amikor két hűvös kéz ért a vállamhoz. Igazából nem birtam hangosan sikítani, mert a kezek ezt rögtön meg is akadályozták.
- Hé, hé, hé! Nyugi! -hallottam meg a hangot, és rögtön megnyugodtam.
- Aaron, az isten áldjon meg! - sóhajtottam rá nézve. - Ezt mégegyszer ne csináld!
- Bocsi - vigyorgott. - Nem tudtam, hogy ilyen szívbajos vagy.
- Én nem is va...Hogy jöttél be? - változtattam meg a mondanivalómat.
- Hát az ablakon - bökött a fejével az említett tárgy felé, ami érdekes módon nyitva volt...
- És mégis hogy gondolod, hogy csak így ki-be járkálsz a szobámba? Még a múltkori alkalmat megértem, na de hogy rendszeresen, az már egy kicsit sok, nem gondolod?
- Talán nem örülsz nekem? - ült le az ágyam végére.
- Nem arról van szó. Tudod, hogy mindig örülök neked, de jobb lenne, ha nem hoznád rám a szívbajt minden egyes alkalommal. Előtte legalább hívj fel, vagy mit tudom én...És mi van, ha éppen öltözök?
- Szóval mindig örülsz nekem? - mosolygott ördögien.
- Ahhh - dőltem hanyatt. - Csak ennyit fogtál fel az egész monológomból?
- Aha, meg az öltözködést - nevetett.
- Ha-ha, nagyon vicces - gúnyolódtam.
- Jó, tényleg nem kellett volna beállítanom, csak így hívatlanul. De hiányoztál...
- Komolyan? - kérdeztem vissza úgy, mint aki nem hallotta az előző szavait.
- Bebizonyítsam? - hajolt felém, egyre közelebb és közelebb....
- Abbie, mikor akarsz ebédelni? - nyitott be kopogás nélkül a szobámba Lina néni. Annyira megilyedtem, hogy lerántottam magammal Aaront az ágy mögé, és ez volt a szerencsém, mert Lina néni nem láthatta.
- Jéézusom, legközelebb légyszi kopogj, és ne ronts be csak úgy, mert nagyon megilyedtem.
- Jajj, ne haragudj, elfelejtettem.
- Semmi baj. Amúgy még nem vagyok éhes, majd később lemegyek.
- Oké. Van programod mára?
- Ahha. Itthon ülés és tanulás.
- Csak?
- Aha. Miért?
- Gondoltam, hogy este elmehetnénk vacsorázni. Csak te meg én. - mosolygott.
- Ööö...Rendben van. Hova és mikor?
- A Blue Iris-be. Mondjuk 7-kor?
- Ööö...akkor oda ki kellene öltöznöm? - Én is tudok beszélni...Öööö...
- Hát ha lennél olyan szíves - mosolygott, majd becsukta az ajtómat, én meg fellélegezve dobtam magam hátra az ágyon.
- Aaron? - kérdeztem. Semmi válasz. - Aaron?
- Szóval akkor este elmész. - hallottam meg magam mögött a hangját. Felültem, hogy láthassam. A földön ült, a kezei össze voltak kulcsolva a térdén.
- Hát ezek szerint... - húztam fel a vállam, majd gyorsan le is engedtem. - De este mindenképpen látlak, ugye? Mert tudod...nekem is hiányzol, amikor nem vagy velem - vallottam be én is, amit ő az előbb.
- Este. - mosolygott. Felállt, odasétált az ablakomhoz, mondott egy sziát, és nagy lendülettel kiugrott.
Ennyi? Na de mégis mit várok el tőle?

Halvány lila fogalmam sem volt, hogy mit kellene este felvennem, mert nem nagyon szoktam kiöltözni. Egy fekete ruha mellett döntöttem, a hajam behullámosítottam és felvittem egy kis sminket, de csak a hatás kedvéért. Felvettem a "nem túl magas" cipőmet, bepakoltam egy kistáskába pár holmimat aztán lementem a földszintre.
Lina néni nagyon csinos volt. Piros térdig érő ruhát viselt, a haja fel volt tűzve, na és az a vörös rúzs...
- Nagyon csinos vagy - mondtam neki.
- Jajj, drágám, a nyomodba se érek.
- Viccelsz? - horkantottam.
- Na, indulhatunk?
- Tőlem.
Kint kellemes idő volt, pont megfelelő. Nem volt túl meleg, de azért szét sem fagyott az ember. Beültünk az autóba, majd hűsz perc autókázás után meg is érkeztünk az étteremhez. Mondhatni bent tömegnyomor volt, szinte alig lehetett elférni, de ahogy leültünk az asztalunkhoz annyira nem lehetett érezni. A pincér felvette a rendelésünket, mi meg nekiláttunk a beszélgetésnek. Kérdezgettem a tegnapi randijáról, ő pedig arról, hogy milyen volt a tegnap este a lányokkal. Még mielőtt kihozták volna a vacsorát, gondoltam elmegyek a mosdóba. Átverekedtem magam a nagy tömegen, majd bementem a mosdóba. Hálistennek ott nem voltak annyian, de ígyis több mint tíz percig voltam benn. Már indultam volna az asztalunkhoz, amikor belöktek a táncolók közé. Remek. Na mire innen kijutok...



Megfordultam, és elállt a lélegzetem.
- Hát te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem habogva.
- Én? Hát táncolok - mosolygott rám Aaron, mert ő volt a relytéjes idegen. Átkarolta a derekamat, magához húzott, majd táncolni kezdtünk.
- Te tényleg nem vagy normális.
- Igen, mondták már egy páran.
- Egyáltalán hogy kerülsz ide?
- Eljöttem a szüleimmel. Miért, talán nem szabad? - nem válaszoltam, csak néztem, hogy milyen helyes öltönyben.
- Elvégre vigyáznom kell rád vagy mi - nevetett.
- Igen.
- Olyan gyönyörű vagy. - nézett mélyen a szemembe, én meg tiszta vörös lettem.
- Te is jól nézel ki. - mondtam neki, majd megigazítottam a nyakkendőjét.
- Néznek minket. - sóhajtott fel.
- Mi? - kaptam fel a fejem.
- Ott vannak nézdd! - mutatott balra. Két elegáns ember ült egy asztalnál és minket néztek. A nő haja vörösesbarna volt, lila ruhát viselt, és szélesen mosolygott. A férfi is ugyanúgy öltönyben volt, mint Aaron, a haja sötétszőke. A vonásaik valahogy...olyan érdekesek voltak. Aaron egyáltalán nem hasonlított rájuk. Mindketten mosolyogva biccentettek. Én is voszonoztam, majd a fejem Aaron mellkasába fúrtam.
- Istenem, ez annyira égő!
- De mégis mi? - nevetett.
- Hát hogy mi itt... - felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy várja a mondanivalómat. - Enyelgünk, és a szüleid meg most látnak először.
- Hát lehet, hogy ez neked égő, de nekem nem. Mert annyit meséltem már nekik rólad, hogy amikor anyukám megtudta hogy ma este ide jössz, muszáj volt eljönnünk.
- Értem, és remélem, hogy majd valamikor máskor tudunk majd beszélni egymással. De most sajnos vissza kell mennem a nénikémhez.
- Rendben. Menny csak - mosolygott. Hosszú puszit adott a homlokomra, én pedig kiélvezve ezt a kellemes érzést, lehunytam a szemeimet. Aztán vége lett. Aaron elengedett, én meg szomorúan elindultam vissza az asztalhoz.
- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte Lina néni, amikor leültem.
- Ne tudd meg, hogy mennyien vannak a mosdóban. Valami borzalmas sor áll ott.
- El tudom képzelni - mondta, majd nekilátott a vacsorájának, amit időközben kihoztak.



A vacsora felénél megjelent a pincér, majd letett egy rózsát az asztalra. Azt mondta, hogy egy fiatalember küldi, de szeretne névtelen maradni.
- Ó, de lovagias. Vajon ki küldhet nekem rózsát?
- Elnézést hölgyem, de nem magának, hanem a kisasszonynak. - Éppen ittam, és jól félre is nyeltem. Meredten bámultam a asztalon fekvő fekete rózsát.