Álomőrző - 12. fejezet

Nem ekkor terveztem a bemutatkozást...

Az utcában, amiben Aaronék laknak - bár csak három sarokkal volt távolabb a házunktól - még sosem voltam. Nem tűnt gazdag negyednek, sőt mi több, a házak ugyanolyanok voltak mint akármelyik másik angol családi ház. Előttük kert, az udvaron játékok és persze a nagy zöld sövények sem maradhattak el.
Egy közülük azoban valahogy mégis más volt. Kitűnt. Nagyon kitűnt...
A ház az utca közepén volt a jobb oldalon. A falai hófehérek, és egyáltalán nem hasonlított az előbb említett házakhoz, még egy kicsit sem...Az egésznek kocka alakja volt, emeletes, teteje nincs. Sötétzöld fenyők vették körül, az egésznek olyan...filmes hangulata volt. Mintha belecsöppentem volna egy modern játékfilmbe. Az ablakok hatalmasok voltak, azonban mégsem lehetett belátni rajtuk. Még kerti tó is volt...Úgy látszik az anyukája nagyon szeret kertészkedni.
Felmentünk a lépcsőn, a hatalmas fekete ajtóhoz lépve viszont megtorpantam. Nem igazán akarok én ide bemenni...Bár a karom iszonyatosan fájt, inkább elviseltem volna ezt a fájdalmat, minthogy beállítsak ebbe a házba vérző kézzel. Csak csinálom a bajt mindenkinek...
- Valami baj van? - nézett le rám Aaron a lépcső tetejéről.
- Nem igazán akarok bemenni. Csak kavarom a bajt mindenkinek. A szüleidnek biztosan van fontosabb dolga is, minthogy engem pátyolgassanak.
- Na ne már - láttam rajta, hogy még mindig ideges, de akaratom ellenére behúzott a házba, és hangosan becsukta az ajtót. A csattanás viszhangzott a hatalmas falak között. Úristen, mekkora ez a ház.
- Aaron, te vagy az? - hallottam egy dallamos hangot a hatalmas lécső tetejéről, ami az előszobából vitt fel az emeletre.
- Igen - válaszolta. A hangjával jeget lehetett volna törni...és a tekintete...
- Neked nem kellene még iskolában len...? - itt megakadt a hang, Aaron anyja pedig megjelent a lépcső tetején. Még csinosabb volt, mint amire emlékeztem. - Ó.
- Beszélnem kell apával.
- Persze, de ti hogy-hogy itt...
- Anya, erre most nincs idő. Abbie megsérült.
- Hogyan? - kérdezte aggódva és lejött a lépcsőn, egyenesen felénk. Aaron nem szólt semmit, csak dühösen meredt előre. Az anyjának elég hamar leesett a dolog.
- Elaster... - suttogta. - Apád a dolgozóban van.
Gyorsan elhaladtunk mellette, és eltűntünk egy kis balra nyíló folyosón. Aaron nem is kopogott, csak berontott egy szobába, ami gondolom a dolgozó lehetett. Az apja az asztalnál ült és egy nagy könyvet olvasott. Amikor felfigyelt a nagy zajra, felnézett a könyvéből.
- Apa, meg kell vizsgálnod Abbiet. - A férfi nem kérdezett semmit, csak felállt, és megkédezte, hogy mi a baj. Felhúztam neki a pulóverem ujját, ő pedig vizsgálni kezdte a sérülést.
- Azt hiszem, ezt össze kell varnom. - Remek. Gondoltam magamban. - Mi történt? - kérdezte még mindig a sebet nézve.
- Elaster újra felbukkant. - A doktor keze hirtelen megállt, majd száját összepréselve felnézett fiára. Láttam a szemében a haragot és a félelmet egyszerre. Féltette a fiát tőle. Ez csak természetes.
- Semmi gond nem lesz - mosolygott rám, majd leültetett egy székre. Láttam rajta, hogy még mindig feszült, de erősen koncentrált a dolgára. Amikor elővett egy fehér ládát, elsápadtam. Utálom az orvosi kellékeket.
Amíg rajtam ügyködött, Aaron a falnak dőlve, keresztbetett lábbal és karral állt és az orrnyergét masszírozta. A szeme csukva volt. Az apja egyszer-kétszer ránézett, de aztán mindig visszatért hozzám. Pár perc múlva nagyot sóhajtva felegyenesedett.
- Kész is van. Remélem nem fájt.
- Ki lehetett bírni - mondtam. - Köszönöm.
- Szívesen - mosolyogott. Azt hiszem, Aaron tőle örökölte a férfias vonásait.
- Szerintem vidd fel Abbiet. Majd anyáddal küldök fel fájdalomcsillapítót.
Aaron nem mondott semmit, csak kinyitotta az ajtót, és megvárta míg felállok. Lassan kisétáltam az ajtón, ő pedig jött utánam. Megállt a lépcső előtt és felfelé intett a kezével. Rá sem lehetett ismerni, ahogy kifejezéstelen arccal mutogatott.
Elindultam fel a lépcsőn, ami egy hosszó folyosóra vezetett. Aaron elém vágott, majd a negyedik ajtót jobbra kinyitotta. Beléptem a szobába, ami nem volt túl nagy, de annál otthonosabb érzést nyújtott. A falak világoskék színűek voltak, a padlót sötétbarna parketta borította. A falon mindenféle könyvek és CD-k, az ablaktól jobbra egy ágy, az ággyal szemben pedig egy hatalmas TV díszelgett. Most azonban mégsem volt meg a nagy öröm és izgalom, hogy először vagyok a barátom házában és szobájában. Csak aggódás volt bennem, és félelem.

Aaron az ablaka elé állt, és megint keresztbe tette a kezét. Nagyot sóhajtva bámult még mindig kifelé. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e, ami eszembe jutott, de azért egy próbát megért. Óvatosan és lassan odasétáltam mögé és átöleltem a hátát. Megint felsóhajtott, majd a kezét lecsúsztatta a enyémre, és összekulcsolta az ujjainkat. Kicsivel később megfordult, és szorosan átölelt. Az arcát a hajamba fúrta.
- Sajnálom - motyogta. - Nagyon szégyellem magam, de borzasztóan aggódom érted. Nem tudnám elviselni, ha valami bajod lenne...
- Megértem és köszönöm, hogy aggódsz, de ez túlzás...Magadat teszed vele tönkre.
- Megpróbálok változtatni...
- Köszönöm - még szorosabban öleltük egymást. Az édes kettest egy kopogás szakította félbe.
- Bocsánat, csak a gyógyszert hoztam. - lépett be Aaron anyukája.
- Köszönöm - mondtam, majd elvettem a gyógyszert és a pohár vizet.
- Még be sem mutatkotam. - mosolygott rám. - Emma vagyok. - nyújtott kezet.
- Nagyon örülök. - ráztam vele kezet.
- Na én megyek is, nem akarom zavarni.
-Köszönjük anya - szólt utána Aaron.
- Nincs mit drágám - mosolygott, majd halkan becsukta az ajtót.
- A szüleid nagyon rendesek.
- Igen, csak én vagyok néha elviselhetetlen.
- Tudod, hogy ez nem igaz.
- Pedig de...Példa rá az előbbi eset...
- Felejtsük el - mosolyogtam. - Inkább gondoljunk másra.
- Mire gondolsz?
- Ma még meg sem csókoltál igazán - haraptam be a szám. - És hiányzik...
Aaron lassan elmosolyodott, és teljesítette a kérésem. Azonban nem sokáig élvezhettem a helyzetet, mert kopogtak az ajtón.
- Fiam, beszélnünk kellene! - lépett be Aaron apja.
- Ööö...Nekem amúgyis mennem kell.
- De...
- Tényleg. Rengeteg dolgot kell megcsinálnom otthon.
- De a kezedre vigyázz! Két három napig nem nagyon kellene megerőltetned!
- Persze, vigyázni fogok.
- Egyébként Peter vagyok - nyújtott kezet.
- Abbie. Nagyon örülök.
- Hát akkor... - fordultam Aaron felé - Majd találkozunk.
- Este átmegyek - mondta halkan, hogy az apja nem hallhassa meg. - Szia! - köszönt, majd megpuszilt.
- Szia - motyogtam fülig vörösödve, majd kitámolyogtam az ajtón. Az előszobában találkoztam Emmával, aki valamiért nagyon szimpatikusnak tűnt számomra.
- Sajnálom, hogy így zajlott az első találkozásunk - kezdte mosolyogva. - De valamelyik este átjöhetnél vacsorára, ha gondolod.
- Nagyon szívesen - mosolyogtam. Elköszöntünk egymástól, majd elindultam hazafelé.

Két dolog járt a fejemben. Én sem ilyen találkozásra gondoltam korábban. Azt hittem, hogy kellemesebben fog lezajlani ez az esemény, de mindenben van valami rossz. A második dolog pedig a ma történtekkel volt kapcsolatos. Elaster újra felbukkant, én újra megsebesültem, és kezdhetek újra félni. Úgy látszik, hogy Aaronnak még több időt kell velem töltenie ahhoz, hogy ne essen bántódásom. És ezt nem akartam. Szegénynek már ígyis épp elég gondot okoztam, nem akarok még a mostaninál is többet a nyakán lógni. Hiába mondja, hogy ez neki nem teher, mert tudom, hogy ez nem igaz. Neki is kell tanulnia, ott van a családja, a barátai, a jövője...Nem adhat fel mindent értem. Az képtelenség! Nem engedhetem. Az lenne a legjobb, ha lemondanék róla. De nem, azt nem lehet! Szeretem, és nem bírnám elviselni, ha távolabb kerülnék tőle. Azzal rengeteget ártanék magamnak és csak újra depressziós lennék. Bár inkább ártok magamnak, mint neki. Választanom kell. Vagy az ő boldogsága, vagy az enyém. De ezen nemis kell tűnődnöm. Persze, hogy az övé...
- Megjöttem! - kiabáltam, amikor beléptem az ajtón.
- A konyhában vagyok! - szólt vissza Lina néni.
- Á, már megint főzöl - mosolyogtam a falnak támaszkodva.
- Hiszen ismersz. Te is ké...Te jó ég, mi történt a kezeddel?
- Á, semmiség. Elestem tesin, és nekimentem a gerendának. Abból meg sok csavar áll ki...
- Te jó ég, hallani sem akarom - fogta meg a fejét. Nem bírja az ilyen véres dolgokat. Én meg nem bírok neki hazudni, de mégis muszáj.
- Kérsz vacsorát? - nem kérek, köszi. - Fel kell mennem tanulni. Aztán meg alszok, mert teljesen kivagyok.
- Oké, akkor gondolom ma már nem látlak.
- Hát...nem hiszem.
- Akkor jó éjt!
- Neked is.
Szegénynek annyit hazudtam már...Pedig egyáltalán nem érdemli meg. Így úgy döntöttem, hogy tartozom neki némi igazsággal. Holnap be fogom neki mutatni Aaront.
Megtanultam a matekot, a bioszt, a matekot és megint csak a matekot. Holnap ha itt lesz Aaron, kérni fogom, hogy korrepetáljon...
Elmentem zuhanyozni. Már eléggé rám fért egy kis melegvíz és egy fogkefe. Na meg kényelmes ruha. Úgy szeretem az alvós cuccaimat. Az a régi, kényelmes, rongyos szürke alvós pólóm meg a shortom...
Kilenc után végeztem, és úgy döntöttem, hogy egy könyvvel foglalom el magam, amíg nem jön Aaron. Az egyik kedvencemet választottam, pedig már rengetegszer elolvastam.

" Lefeküdtem a földre, becsuktam a szemem, és a meghalást gyakoroltam, de a fű hideg volt, és féltem, hogy beteg leszek. A halál eljön és elsöpri a nevedet, szertefoszlatja a hírnevedet. Bármit is viszel véghez az életben, az semmivel sem több, mintha a víz felszínére írnál. Még csak nem is homokba... Még le sem írtad, amit akartál, máris eltűnt. "

- Miért olvasol ilyeneket? - hallottam hirtelen egy hangot a hátam mögül. Nagyon megilyedtem. Nem is hallottam, mikor jött be, úgy belemerültem a könyvbe.
- Azért, mert leköt - válaszoltam, majd becsuktam a könyvet és egy kicsit előrébb toltam az ágyon.
- Nem tesz jót a lelki világodnak...
- Az én lelki világomnak már úgyis mindegy.
- Miért mondod ezt? - ült le velem szembe.
- Erre a kérdésre nélkülem is tudod a választ.
- Nagyon rossz, hogy ezt mondod...
- Ne haragudj, nem rád haragszom, tudod nagyon jól...
- De pedig úgy mondod, mintha én tehetnék mindenről.
- Én...Én sosem mondanék ilyet, érted? Soha!
- Pedig mondhatnál.
- De nem mondok. - szögeztem le még egyszer. - És tudod miért nem? - csak megrázta a fejét. - Mert fontos vagy nekem. Nagyon is. És nem tudnálak bántani. Bár...Akár hiszed, akár nem...A délután még azt fontolgattam, hogy szakítok veled...
- Hogy micsoda?! - állt fel.
- Héééé, nyugodj meg! - álltam fel én is és odamentem hozzá.
- Hogy jutott ilyen az eszedbe? - kérdezte a kelleténél hangosabban.
- Ha nem akarod, hogy a nénikém feljöjjön, akkor csendesebben üvölts le, légyszives...
- Én nem akarok veled kiabálni. De egy kicsit kiakadtam...Ne...Nem hagyhatsz el, érted? Azt nem lehet...
- Hééé, én nem...
- Mert fontos vagy nekem, és ha nem tudok mindig veled lenni, akkor bajod eshet. És szerinted mi lenne velem? Én mit kezdenék egyedül? Arra nem is gondolsz, hogy mit éreznék én?
- Aaron! Befejeznéd?
- Bocs.
- Az előbb akartam elmondani, hogy megfontoltam, de úgy döntöttem, hogy nem tudnálak elhagyni. Mert szükségem van rád. Úgy, mint neked rám. Pontosan ugyan úgy. És hogy bebizonyítsam, nem akarok szakítani, lenne egy kérésem. Gyere el holnap hozzánk! Bemutatnálak a nénikémnek.
- Ó...hát...ha akarod, akkor eljövök, persze.
- Köszönöm - sóhajtottam fel megkönnyebbülten, majd visszaültem.
- És...az előbbit komolyan gondoltad? - ült le ő is. - Mert nagyon jólesett. - mosolygott.
- Hát persze, te bolond - nevettem fel boldogan, majd megcsókoltam.
Ilyen önfeledten már hetek óta nem nevettem. Boldog voltam, de a félelem még nem ment el belőlem. Teljesen még nem.
- Itt alszol ma velem? - kérdeztem félénken. - Mert te mondtad, hogyha itt vagy velem, akkor nem álmodok, és bajom sem eshet...
- Ó, csak ezért, értem...
- Nem, nem csak ezért...Hanem azért is, mert szeretném - pirultam el.
- Jajj, te. Hát persze, hogy itt alszom, ha ilyen szépen kérsz...De akkor haza kell mennem a ruháimért, meg el kellene kéreckednem anyától...
- Oké, de siess. Holnap meg mehetnénk reggel együtt suliba. Lina néni úgysem lesz reggel itthon, így nem kell majd elmenned.
- Jó. - mosolygott. - Akkor hozom a táskám is.
Fél óra múlva jött vissza, táskástól, illatosan. Zuhanyzott. Te jó ég, milyen jó illata van.
- Sokáig voltam? - kérdezte, majd megcsókolt. Aztán bebújt mellém az ágyba.
- Nem, de hiányoztál - bújtam hozzá. Nevetett.
- Legalább ma aludhatok egy jót.
- Jajj, annyira sajnálom, hogy sohasem tudsz rendesen aludni. El sem tudom képzelni, milyen az.
- Ki lehet bírni...Bár az ilyen alkalmak nekem olyanok, mint a megváltás.
- Akkor hagylak is aludni.
-Nheeem - ásított nagyot. - Nem vagyok álmos.
- Aha, látom. Na. Jó éjszakát. - mondtam, majd hosszan megcsókoltam. Úgy láttam ez tetszett neki. Ő tovább akarta folytatni, de én elhúzódtam, és magunkra húztam a takarót.
- Ez nagyon nem fair - hallottam a hátam mögül a hangját.
- Jó éjt - kuncogtam.
Átölelte a derekam, és hozzámbújt a takaró alatt. Olyan jó volt. Két perc múlva már hallottam a nyugodt szuszogását, és éreztem meleg lélegzetét a tarkómon. Kis idő múlva engem is elnyomott az álom. Tényleg nem álodtam. De nem is hiányzott. Elég volt a tudat, hogy Aaron itt van mellettem és vigyáz rám. Amikor csak kell.

Álomőrző - 11. fejezet

Felkészültél?

A történtek után arra a következtetésre jutottam, hogy ideje elmondani a dolgok állását a lányoknak. Vagyis a dolgok egy részét, mivel a másikat úgy sem hinnék el.

Felhívtam őket, hogy délután szaladjunk ki a parkba egy kicsit. Mind a ketten ráértek, ami jó volt, mert most határoztam el magam, holnap pedig már nem biztos, hogy megint rászántam volna magam erre a roppant nehéz feladatra. Mert számomra nehéz volt...

Kint jó idő volt, sütött a nap, és a szél sem fújt.

A park közel volt a házunkhoz, így nem kellett sokat gyalogolnom odáig. A lányok már vártak, lehetett rajtuk látni, hogy mennyire türelmetlenek. Ismertek már annyira, hogy tudják: Eljött valaminek a bejelentése.

Nem tudtam, hogy hogyan kezdejk neki a történet mesélésének. Hogyan szőjjem bele Aaron gorombaságát velem szemben, a kirohanásomat a folyosón és a sok titkolózást. Nem tudtam ezekre értelmes magyarázatot találni, ezért be kell érniük azzal, hogy nem tudhatnak mindent. Nem akartam össze-vissza dadogni, így kerek perec megmondtam, amit akartam.

- Aaron és én járunk - mondtam előttük állva. Ők egy padon ültek, és ahogy azt vártam, az álluk a földön landolt. Pár percig egyikük sem szólalt meg, csak bámultak rám bambán. Hoppá! Lehet, hogy mégsem így kellett volna?

Amy összekaparta magát és megszólalt. Megszólalt...Nem tudom minek nevezzem azt, ahogyan reagált a hírre.

- M...H...É...É...Mi van? - makogott.

- Nem akarom túlmagyarázni az egészet. Járunk és kész.

- De mikor? - szólalt meg végre Cassie. Már azt hittem megnémult.

- Hát kb. két napja.

- Nem úgy, hanem hogy mikor volt időtök arra, hogy összejöjjetek?

- Hát az utóbbi egy hétben - Magamban persze hozzáadtam azt a két hónapot, amit együtt töltöttünk éjszakánként.

- De mégis mikor találkozgattál vele?

- Hát suli után meg tegnap is...

- Én ezt nem értem - állt fel Amy, majd járkálni kezdett.

- Mit nem lehet ezen érteni? - kérdeztem.

- Sok mindent. - fonta össze a kezeit. - Mint például azt, hogy hogyan viselkedett veled, meg hogy te is teljesen ki voltál fordulva magadból az utóbbi pár napban.

- Annak megvan az oka. Mostanában nem bírtam rendesen aludni és a gyomrommal is volt némi gond. De mostmár rendben vagyok és ez a lényeg.

- Oké, összejöttetek - nézett fel rám Cassie a padról. - De egy valamit azért mondj meg nekem!

- Mire vagy kíváncsi?

- Magyarázd meg nekem - itt rövid szünetet tartott - Hogy mi volt az a nagyon nagyon érdekes szituáció az egyik szünetben, amikor ölelgetve vezetett ki a suliból.

A lányok közül Amy az okosabb. Hála Istennek, hogy Cassienak nem a kiborulós jelenetem jutott az eszébe.

- Ez egyszerű - kezdtem neki. - Tudjátok van az a csaj, aki nagyon nyomul rá. Csak le akarta rázni azzal, hogy "velem van". Azóta néznek meg a folyosón...

- Én örülök nektek - mosolygott Amy. - De nem gyors ez egy kicsit?

- Megszólalt a "két nap után lesmároltam Jeasont" kisasszony...

- Fogd be Cassie, ez egyáltalán nem ugyanaz.

- Én is örülök nektek, és nem aggódom miattatok. - mosolygott Cassie is.

- Köszönöm.

- És ha már itt tartunk...Megcsókolt már? - mindeketten vigyorogtak.

- Igen.

- Na, és mesélj, milyen volt! - mondták mindketten, szinte alig bírtak nyugodtan maradni a helyükön.

- Nagyon jó - vigyorogtam én is. - Többet pedig nem vagyok hajlandó erről mondani! - figyelmeztettem őket, mert Amy már nyitotta a száját, hogy szaftosabbnál szaftosabb részleteket tudjon meg. De azt várhatja, hogy én valamit is elárulok nekik...

- Ó, de kár... - sóhajtott fel Cassie.

- Ez van...

**********

Másnap a suliba menet fura eufórikus boldogságérzet uralkodott rajtam. Egyfolytában csak vigyorogni szerettem volna, és legszívesebben világgá kürtöltem volna, hogy mennyire jól vagyok. Lehet, hogy ennek a tegnapi alvás az oka. Aaron este még átjött egy fél órára, beszélgettünk és sokat nevettünk. Aztán úgy kilenc körül hazament, de amikor este elaludtam, már ott várt rám. Teljesen kipihent voltam reggel, szinte semmi rossz dolog nem járt a fejemben.

Már a lányok is tudták a dolgot, Aaron is biztosan elmondta a haverjainak, vagyis mégcsak most jön a neheze...A nénikém.

A matek utáni szünetet ideges lelkesedéssel vártam, elvégre nagyon szerettem volna már látni Aaront.

Az óra után izgatottan indultam ki a folyosóra, ahol Aaron és én először találkoztunk. Jó dolog volt visszaidézni, bár az emléknek nem csak jó oldalai vannak...Mostmár azonban nincs mitől félnem, az idegességem pedig teljesen elmúlt, amikor megláttam őt a folyosón. Deja vu érzés kerülgetett. Ugyanolyan alakzatban jöttek a folyosón, Aaron ugyanúgy mosolygott, de most nem volt semmiféle közömbösség a szemében. Amikor meglátott mosolygott, ahogy én is, és lassan elindultunk egymás felé.

A folyosón néma csend lett, abbamaradtak a mozgolódások és a sugdolózások is. A diákok teljes figyelme ránk szegeződött, ám Aaron közelsége ezt teljesen elfeledtette velem. Átölelt, és megcsókolt, nekem meg zsongani kezdett a fejem, a pillangók a gyomromban pedig igencsak repkedni kezdtek.

- Bocs haver, de most dolgom van - kacsintott Josh, majd odalépett Cassiehoz. Amy bocsánatot kért, majd elment a teremhez. Kettesben maradtunk.

- Tudod...Nem gondoltam volna, hogy így is találkozunk még itt - nevetett.

- Én gondoltam rá. Sokat...

- Nagyon helyes - puszilta meg a homlokom.

- És, Mr. Szívtipró, szíve hölgyének milyen volt az ábrázata?

- Óóó, nagyon sajnálom, de ki kell, hogy ábrándítsam. Nem igazán volt időm tanulmányozni az arcvonásait. Tudja, valami túlságosan lefoglalt...Vagyis valaki.

- Értem - mosolyogtam mindenttudóan.

- Elkísérlek az órádra - húzott magával.

- Ez nagyon rendes tőled - mosolyogtam. - Mellesleg a srácok hogy fogadták a dolgot?
- Ó, tudod ők igazán rugalmasak. Josh már kezdettől fogva tudta, hogy lesz valami. És neked nehéz volt a lányokkal?

- Hát...szerintem igen. Először teljesen le voltak döbbenve, de aztán magukhoz tértek és örültek. Legalábbis azt hiszem...

- Ebédnél találkozunk? - kérdeztem már az ajtónál állva.

- Mindenképpen - mosolygott. Megcsókolt, majd eltűnt a folyosó végén.

**********

- Nem értem én ezt az egész dolgot közöttetek - tűnődött Amy, miközben az ebédlő felé sétáltunk.

- Nem is kell - mondtam. - Elég ha én értem.

- Szerintem egy-két dolog még számodra sem világos - kötöszködött mégis. - Tudod egyáltalán, hogy hanyadikos és hogy milyen osztályba jár?

- Igen, képzeld tudom. 11-es és reál szakon van. A többit meg majd elmondja. Én nem fogom egyfolytába kérdezgetni.

- Na, az nagyon jó. Legalább tud neked segíteni matekból. - szólt közbe Cassie, az ész.

- Igen, ez csakugyan jó.
- Na és persze jóképű, meg kedves és mindenki irigyel téged érte...

- Tudod mit? Irigyelhetnek is érte. Nála jobbat nem kívánhatnék magamnak.

- Na, az emlegetett szamár - bökött a fejével Amy az ebédlőajtó felé. Aaron ott állt, a falnak támaszkodva, mint egy félisten.

- Szia - köszönt.

- Szia - mosolyogtam.

- Készen állsz? - fogta meg a kezem.

- De mégis mire? - csodálkoztam.

- Erre - mondta, majd beléptünk az ebédlőbe. Szinte azonnal megértettem mire gondolt.

A nagy és zsúfolt teremben halálos lett a csend, mindenki csak minket bámult és én kezdtem borzalmasan kellemetlenül érzni magam. Ma mi voltunk nekik a nagy "pletykaadag", amin majd egész napon csámcsoghatnak...sőt...Talán egész héten ez lesz a téma. Összesúgnak majd mögöttem a folyosón, és az órákon is tömegnyomor érzésem lesz. Aaron próbált megnyugtatni, mosolygott és az ujjaival simogatta a kézfejem, miközben a pult felé sétáltunk - mögöttünk a csajokkal meg Aaron haverjaival - , hogy elvegyük az ebédünket. Aztán leültünk a szokásos asztalunkhoz, a zsivaj pedig nagy megkönnyebbülésemre újra elkezdődött.

- Hú, ez durva volt - szólalt meg először Amy.

- Az biztos - bólogattak Josh-ék.

- Ab, te hogy vagy? - fordult felém Aaron.

- Én jól birom - motyogtam. Azt hiszem...

- Láttátok a szőke fejét? Azt hittem, hogy szemberöhögöm.

- Ja, Aaron "csajáét"? - esett le Joshnak. - Ha nekem olyan fejem lenne mint neki, ki sem mennék az utcára. - Mindenki elkezdett nevetni.

- Nem baj, legalább ezen is túlestünk - sóhajtott Aaron. - Ezek után talán leesik neki, hogy nem érdekel és végre leszáll rólam.

- Ha pedig nem, akkor jön az én módszerem - vigyorgott Josh.

- És mi az? - kérdezte Cassie.

- Megmondom neki, hogy húzzon el a jó...

- Elég lesz Josh, köszönjük - állította le Aaron.

- De most miért? - értetlenkedett. - Haver, mindig a legjobb pillanatokban állítassz meg - durcáskodott, de mi csak jót nevettünk rajta.

Az ebéd után elindultunk az órára. A folyosón természetesen megint megbámultak egy páran, Aaron azonban nem figyelt senkire, neki köszönhetően pedig én sem.

Leültünk a szokásos helyünkre, Aaron pedig közelebb húzta a padját az enyémhez, amire nekem csak egy vigyor volt a válaszom.

Az anyag dögunalom volt, az egész órát a füzetem firkálgatásával töltöttem. Körülbelül az óra felénél megfájdult a fejem, így megtámaszottam az arcom a kezemmel, és behunytam a szemem. Esküszöm, hogy csak két percig voltam így, mégis nemsokkal később a mezőn találtam magam, a sötétben...

A szél nagyon fújt, a fák levelei csak úgy zörögtek. Mintha mindegyik egymást próbálta volna túlharsogni. A Hold nem volt sehol, még a csillagok sem látszottak. Körülöttem minden sötét volt, élettelen, és nyugtalanító. A csapás hirtelen érkezett, hátulról.

- Nagyon unom már a kis játékodat, Abbie - hallottam a hangját. - Azt hiszed, hogy csak így, nyugodtan szórakozhatsz velem? Nagy tévedés...

Semmi ötletem nem volt, hogy mit tegyek. Sikítsak? Na ne...Mire lenne az jó? Kérjek segítséget? Nem tudok. Ha alszom,nem tudok szólni Aaronnak. Így csak egy dolog maradt. Erősen beleharaptam Elaster kezébe, ami a nyakamat szorította. Felmordult, a kése pedig beleállt a kezembe. Futni kezdtem, kerestem a fényt. Szerencsére nemsokára megláttam, aztán már megint az órán ültem, zihálva. Senki nem vett észre semmit. Kivéve Aaront.

Szerintem először csak rám akart nézni, de aztán biztosan észrevette az arcomon, hogy valami nagyon nincs rendben. Aztán lenéztem a kezemre, amin a pulcsi lyukas volt, alatta pedig kilátszott a szúrt seb. Követte a tekintetem, majd amikor észrevette a véres karom, elnyíltak az ajkai és gyorsabban kezdte szedni a levegőt. A szemembe nézett, majd újra le a karomra. Ezt megismételte még párszor, egészen addig, amíg ki nem csengettek.

Szinte azonnal felállt, és mellettem termett.

- Josh - szólt oda barátjának, miközben az én könyveimet pakolgatta a táskámba. A gyömöszölte szó talán jobban illene ide. - Mondd meg Amyéknek, hogy Abbie ma nem megy velük haza. És ne is várjatok meg.

- Oké - mondta Josh egy kissé zavartan, de nem kérdezett semmit. Odament a lányokhoz, mondott nekik valamit, amitől mind felém fordultak, majd kimentek a teremből. A diákok fele még mindig ott lézengett, én meg próbáltam takarni a kezem, hogy nehogy valaki észrevegyen valamit.

- Gyere - fogott kézen Aaron. Csak úgy húzott kifelé a teremből. A táskámat ő vitte, pedig nem voltam annyira rokkant, hogy segítségre szoruljak.

Azonban nem akartam vitatkozni vele. Láttam, hogy mennyire ideges és feldúlt, nem akartam még én is rátenni erre egy lapáttal.

A folyosón többen megnéztek, de Aaron nem foglalkozott vele, csak maga elé meredve trappolt végig a diákok között, én meg mint engedelmes kiskutya mentem utána. A suliudvarra érve megálltunk, de csak egy pillanatra. Aaron felém fordult, a szemével pedig villámokat szórhatott volna.

- Jól vagy? - kérdezte kemény hangon.

- Igen.

- Gyere, hazamegyünk, útközben pedig elmesélsz mindent.

Az utcánkhoz érve nem álltunk meg, hanem mentünk tovább egyenesen. Tudom, azt modtam, hogy nem fogok vele vitatkozni, de ezt akkor is muszáj volt megkérdeznem.

- Ööö...Aaron...Itt kell jobbra fordulnunk.

- Mi? Ja... - mint aki eddig itt se volt. Biztosan elmerengett az előbbiekről, ugyanis elmeséltem neki az órán történteket. - Nem oda megyünk. Hanem hozzánk.

Álomőrző - 10. fejezet

Utálom a vihart...Bár mostmár szeretem

Hazafelé a kocsiban mindketten szótlanok voltunk, csak a motor és az eső hangját lehetett hallani, ez utóbbi szinte félelmetesen hangosan csapódott az autó tetejének, mintha valaki be akart volna törni ebbe a száraz menedékbe.

Tudtam, hogy Lina néni nincs kiakadva, de ugyanakkor le lehet döbbenve. Elvégre ki az, aki névtelenül küldözget virágot egy lánynak egy étteremben? El tudtam képzelni, hogy milyen káosz van most a fejében...

A ház előtt kiszálltam az autóból és gyorsan berohantam a házba, hogy ne ázzak meg. Az eső - ha lehet - még sűrűbben szakadt, szinte behorpasztotta a ház tetejét. És dörögött is. Utáltam a dörgést. Kiskorom óta félek tőle, bár nem tudom hogy miért. Egyszerűen csak amikor dörög, akkor legszívesebben bebújnék a föld alá, és csak reggel jönnék ki. Nem tudom hogy fogok éjszaka nyugodtan aludni...

A lépcsőfordulóban jártam éppen, amikor mögöttem csukódott a bejárati ajtó.
- Abbie, várj csak! - szólt utánam nénikém, aki karbafont kézzel állt az előszoba közepén. Nem tudtam volna megmondani mie gondol, tekintve az arckifejezését.

- Tessék - mentem lassan lejjebb, hogy jobban lássam.

- Nem tudod véletlenül, hogy ki küldte azt a virágot?

- Sejtésem sincs.

- Nincs véletlenül...valami fiúd?

- Tudnál róla ha lenne - Fájt, hogy hazudok neki, de még nem akartam neki mesélni Aaronról.

- Rendben van, elhiszem - láttam rajta némi kételyt, de valamennyire már elhitte. - Akkor jó éjt!

- Jó éjt, és köszönöm a vacsorát! - mosolyogtam, majd a kezemben a cipőmmel felszaladtam a lépcsőn.

Beálltam a zuhany alá, hogy megnyugodjak kissé az előbbi után és a dörgés miatt is. Aaron ezt még nagyon megemlegeti! Legalább ide hozta volna azt a nyamvadt virágot, nem pedig Lina néni orra előtt küldte volna. És mi van akkor, ha a nénikém elkezdett ott volna nyomozgatni, hogy ki merészel nekem névtelenül virágot küldeni? Mert szerinte a férfiaknak fel kell vállalniuk a tetteiket, és ha tetszik nekik egy nő, akkor csak ne bújkáljanak, hanem legyenek merészek! Még ekkora hülyeséget...

Ezt az ügyet valahogy sikerült "elfelejtenem", de a dörgés még mindig rettenetesen zavart. Felvettem a pizsamámat, lekapcsoltam a lámpát és a nyakamig húztam a takarót. Tudom, hogy a takaró nem véd meg semmitől, ám mégis jó azt hinni, hogy valamilyen puha és meleg pajzs van rajtad, ami mindentől megvéd. Kiskorom óta ebben a hitben élek. Pedig lassan tizenhét évesen ideje lenne rájönni, hogy ez nem használ, és a takaró helyett talán okosabb lenne bedugni a párna alá egy gázsprayt...

Egyszer csak egy hatalmasat csattant az ég, én pedig majdnem felsikítottam ijedtemben. Ez nem lesz így jó! Valamit muszáj csinálnom. Bekapcsoltam az IPodomat, hogy hátha a zene el tudja nyomni a hangokat, de nem használt. Még mindig nagyon féltem. Gyerünk Abbie, gondolkozz! Mit csináljak? Mit csináljak? Nem! Ezt azonnal verd ki a fejedből! Nem lehetsz ennyire gyáva! Nagy vagyok már, megoldom egyedül is. Megint hatalmasat dörgött, én pedig reszketve a telefonom után nyúltam.

A fenébe, vedd már fel! Istenem, kérlek, gyerünk! A sípolás abbamaradt.

- Halo - szólt bele egy álmos hang.

- Aaron? - ziháltam.

- Abbie, te meg...Baj van? Vártam rád, de nem jöttél, azt hittem még fent vagy és...

- Figyelj, át tudnál jönni? Kérlek, szükségem van rád... - már a sírás folytogatott, de valamenyire még tartottam magam.

- Mi történt? - hallottam a ruhák susogását a háttérben.

- Majd... - nyeltem egyet. - Majd ha idejössz elmondom.

- Rendben, nemsokára ott vagyok - letette a telefont, én meg az egyik párnámat ölelgetve próbáltam visszatérni a valóságba.

Öt perccel később dobálni kezdték az ablakomat, én meg villámgyorsan kiugrottam az ágyból, mint aki életmentő segítséget kapott. És ez nekem az is volt...

Kinyitottam az ablakot, és hátrébb léptem, hogy Aaron be tudjon mászni. Amint beugrott az ablakon, azonnal hozzá bújtam. Annyira jól esett, de megint könnyes lett a szemem. Szorosan átölelt, de ugyanakkor alaposan megnézett, hogy nincs e valahol valamilyen sérülésem.

- Mi történt? - kérdezte.

- Ne haragudj, hogy iderángattalak az éjszaka közepén, de muszáj volt...

- Héé - simogatta a hátam. - Semmi baj, akármikor hívhatsz, de mégis mi a baj?

- Csak...csak a vihar...Egyszerűen megrémít... - lehajtottam a fejem a mellkasára. - Kiskorom óta félek a dörgéstől, és tudom, hogy ez gyerekes, de...

- Shhhhh - csitított. - Gyere! - mondta, majd odahúzott az ágyhoz, hogy feküdjek le. Be akart takarni, de én nem engedtem, hanem megfogtam a kezét, és lehúztam magam mellé az ágyra. Ő nem szólt semmit csak mosolygott, majd ránk húzta a takarót, és átölelt.

Ez annyira furcsa volt, mert még soha nem feküdtem egy fiúval sem egy takaró alatt, de megállapítom, hogy ez fantasztikus érzés.

- A szüleid tudják, hogy eljöttél otthonról? - kérdeztem hirtelen.

- Nem, de majd rájönnek.

- Ki lesznek akadva...

- Nem, ha megtudják, hogy veled voltam.

- Hideg a karod - állapítottam meg. Amikor féltem, minden buta kérdés és megállapítás kibukik belőlem.

- Igen - nevetett halkan. - Tudod nem kellemes négy utcányit futni egy pólóban.

- Egy pólóban? - néztem fel. - Komolyan ebben jöttél el idáig?

- Mint látod...

- Hát te tiszta hülye vagy...Mi van, ha beteg leszel?

- Én? Soha...Keményebb vagyok mint hinnéd- vogyorgott. A szürke póló, és a szabadidőnadrág amit viselt, tényleg nem voltak nagyon melegek. Erről is én tehetek.
- Köszönöm, hogy eljöttél.

- Bármikor - mosolygott. Ekkor hatalmasat dörgött, én összerázkódtam, de ő csak szorosabban tartott. Hatalmas álmosság jött rám, de féltem elaludni. Aaron pedig mintha csak belelátott volna a fejembe.

- Aludj csak nyugodtan! Nem megyek el. - ígérte.

Én pedig engedelmesen hunytam le a szemem, hogy újra vele álmodjak.

De az álom nem jött...

Reggel teljesen kipihenve ébredtem, az ablakomon csak a felkelő nap egészen halvány fénye sütött be, hangulatossá téve a szobát. Hirtelen árasztottak el a tegnap este emlékei, hirtelen kinyitottam a szemem, és megláttam magam mellett Őt. Édesen mosolygott, a haja kicsit kócos volt, a szemei álmosak, de még így is fantasztikusan nézett ki. Az ágy támlájának volt nekidőlve, a lábai keresztbe téve a takarón, a kezei összefonva a mellkasa előtt. A fejével jobbra nézett, vagyis le, rám.

- Jó reggelt - köszönt halkan.

- Neked is - mondtam, madj kicsit felkönyököltem. - Egész éjjel itt voltál?

- Persze, hiszen megígértem.

- Köszönöm - mosolyogtam halványan.

- Nincs mit. Életemben nem aludtam még ilyen jól - sóhajtotta, miközben felnézett a plafonra.

- Ugyanerre gondoltam én is, amikor felébredtem. - megint mosolygott.

- Akkor jó - mondta, majd lecsúszott hozzám.

- Igen - nyeltem nagyot. A közelségétől kirázott a hideg. - Megbocsájtassz egy percre?

- Persze - mondta, majd hanyatt dőlt.

Kimentem a mosdóba, megmostam az arcom és a fogam, megfésülködtem, majd visszamentem hozzá. Az ablaknál áltt, és zsebre tett kézzel bámult kifelé. Amikor meghallotta, hogy csukódik az ajtó, megfordult, elmosolyodott, és felém nyújtotta a kezét. Odasétáltam hozzá, ő pedig átölelte a derekam.

- Hány óra van? - kérdeztem.

- Még csak 7 múlt.

- Kérdezhetek valamit?

- Bármit - bólintott.

- Miért nem álmodtam éjszaka semmit?

- Azt hittem, hogy valami komolyabb kérdést fogsz feltenni - nevetett. - Igazából azért, mert itt voltam melletted, és ilyenkor nyugodtan kikapcsolhatok én is. Ezért nem álmodál.

- Hogy érted azt, hogy nyugodtan kikapcsolhatsz?

- Hát...Amikor te elalszol és álmodsz, akkor nekem át kell kapcsolnom egy másik üzemmódra, ami annyit jelent, hogy én is alszom, de nem olyan mélyen, mint ahogy kéne.

- És ennek következtében ha felébredsz, akkor...fáradtabb vagy?

- Igen, valahogy úgy...

- Ez is miattam van - vettem le a kezait rólam, majd elindultam az ágyhoz, de ő visszahúzott.

- Na, ezt most verd ki a fejedből! - láttam rajta, hogy egy kicsit mérges. - Ennek így kell lennie. Nem azt mondom, hogy minden reggel, amikor felkelek egy hulla vagyok, csak nem vagyok olyan kipihent, mint most. És inkább vagyok fáradt, de soha nem halasztanám el az alkalmat, hogy lássalak. Érted? Soha.

- Nem tudom, hogy miért téged küldtek nekem. - nem értette mit mondok. - Nem tudom, hogy miért érdemellek meg téged, mint...Fiút. Ez olyan...Különös.

- Te komolyan ilyeneken gondolkozol?

- Igen. Elvégre...Nem vagyok valami szép és nincs semmilyen különleges adottságom se...

- Még hogy nem vagy szép? - horkantott. - Nekem igenis az vagy. - nézett rám komolyan. - Ha nem tetszelnél, akkor nem tenném meg ezt.

Hirtelen megragadta a derekam, és magához húzott. Az én kezem a karján pihent, mert nagy meglepetésemben nem tudtam hova rakni. Az arca nagyon lassan közeledett felém, majd amikor egy apró kis távolság volt ketőnk között, lehunytam a szemem.

Aaron ajka puha és meleg volt, amint hozzáért az enyémhez, mintha valami áramütés suhant volna végig rajtam. Egyszerűen fantasztikus érzés volt, ahogy éreztem erős kezeit a derekamon, meleg lélegzetét és puha ajkait. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat, és hogy bárcsak örökre így maradhatnánk. De mint minden jónak, ennek is véget kell érnie egyszer.

Aaron lassan elhúzódott, de csak pillanatokkal később nyitotta ki a szemét, ami kissé csillogott. Nekem még mindig kavarogtak a gondolataim, de ő igazán nyugodtnak tűnt. Percekig csak néztük egymást, és hát nem is tudom...vártunk egyáltalán valamit?

- Lassan... indulnom kell haza - mintha negyon nehezen akaródzott volna neki ezeket a szavakat kimondnai.

- Persze, már biztos észrevették, hogy nem vagy ott - ennél értelmesebb nem jutott az eszembe.

- Nem hiszem, de jobb nem kockáztatni.

- Látlak még?

- Ezt most komolyan kérdezted? - nézett rám. - Mitt hittél, hogy ezek után elköltözök, vagy mi?

- Nem úgy értettem, hanem hogy ma...

- Szeretnél?

- Mindig szeretném - mondtam, majd megöleltem. Szorosan fogta a derekam, és ez annyira jó volt így.

- Este átjövök - motyogta a nyakamba, amitől megremegtem, ő pedig halkankuncogott.

- És...esetleg...

- Nem, ma nem lehet...veszélyt érzek, ami nem jó jel. Ma nem aludhatok itt.

- Oké.

- Mostmár tényleg mennem kell - kinyitotta az ablakot, és kimászott a tetőre. Láttam mögötte egy szomszédot, aki kezében az újságjával leesett állal bámulta az eseményt.

- Khmmm, Aaron - szólaltam meg.

- Tessék - nézett fel rám.

- Mögötted - mutattam. Megfordult, és észrevette a szomszédot.

- Ömm...Jó reggelt! - köszönt hangosan. Én meg szakadtam a nevetéstől.

- Ne nevess! Tudod, ez milyen kínos?

- Neked kínos? Téged nem ismer, de én szinte minden nap találkozom vele. Nekem nem kínos?

- Jól van, te nyertél. Akkor este - mosolygott.

- Várlak - mondtam, majd becsuktam az ablakot, megfordultam, nekitámaszkodtam és nagyot sóhajtottam.

El sem hiszem, hogy ez az egész velem történik.

Álomőrző - 9. fejezet

Nem vagyok szívbajos

Borzalmas, hogy Cassie mit művelt a szép fürdőszobámmal. Valami förtelmes látvány volt. Miután lefektettük a "beteget", Amyvel feltakarítottuk a csatateret, és mivel még csak öt óra volt, visszafeküdtünk aludni. Tudtam, hogy én már nem fogok elaludni, ezért küldtem Aaronnak egy sms-t, hogy miért tűntem el olyan hirtelen, és hogy már ne várjon. Nem tudom, hogy ilyenkor megkapja-e, vagy hogy egyáltalán elolvassa-e ilyenkor az sms-eit. Így csak vártam és vártam. Kicsivel később rezgett a telefonom. Aaron volt az. Csak egy mosolygós fej állt az üzenetben.
Amíg a lányok fel nem ébredtek, csak bámultam a plafont, gondolkoztam és persze pihengettem is. Kilenckor magukhoz tértek mind a ketten, ám Cassie megint a wc-n kötött ki. Amikor felült az ágyban, teljesen fehér volt, és azonnal szaladt is ki. Amy csak vágott egy grimaszt, és motyogott valami "Én megmondtam, hogy..."
Csináltam egy kis reggelit, de csak Amy és én ettünk, Cassie inkább csak megköszönte, hogy eljöhetett, és rosszulléte miatt hazament. Egy-két óra múlva Amy is összekapta magát és elment, én meg egy jó zuhany után nekivágtam takarítani...Megint.

Két óra múlva már az egész lakás tiszta volt, és én végre nyugodtan tudtam olvasi. Teljesen belemerültem a könyvembe, szinte semmit sem hallottam. Még Lina néni mozgolódását a konyhában is csak alig-alig fogtam fel. Éppen ezért borzasztóan megilyedtem, még fel is sikítottam, amikor két hűvös kéz ért a vállamhoz. Igazából nem birtam hangosan sikítani, mert a kezek ezt rögtön meg is akadályozták.
- Hé, hé, hé! Nyugi! -hallottam meg a hangot, és rögtön megnyugodtam.
- Aaron, az isten áldjon meg! - sóhajtottam rá nézve. - Ezt mégegyszer ne csináld!
- Bocsi - vigyorgott. - Nem tudtam, hogy ilyen szívbajos vagy.
- Én nem is va...Hogy jöttél be? - változtattam meg a mondanivalómat.
- Hát az ablakon - bökött a fejével az említett tárgy felé, ami érdekes módon nyitva volt...
- És mégis hogy gondolod, hogy csak így ki-be járkálsz a szobámba? Még a múltkori alkalmat megértem, na de hogy rendszeresen, az már egy kicsit sok, nem gondolod?
- Talán nem örülsz nekem? - ült le az ágyam végére.
- Nem arról van szó. Tudod, hogy mindig örülök neked, de jobb lenne, ha nem hoznád rám a szívbajt minden egyes alkalommal. Előtte legalább hívj fel, vagy mit tudom én...És mi van, ha éppen öltözök?
- Szóval mindig örülsz nekem? - mosolygott ördögien.
- Ahhh - dőltem hanyatt. - Csak ennyit fogtál fel az egész monológomból?
- Aha, meg az öltözködést - nevetett.
- Ha-ha, nagyon vicces - gúnyolódtam.
- Jó, tényleg nem kellett volna beállítanom, csak így hívatlanul. De hiányoztál...
- Komolyan? - kérdeztem vissza úgy, mint aki nem hallotta az előző szavait.
- Bebizonyítsam? - hajolt felém, egyre közelebb és közelebb....
- Abbie, mikor akarsz ebédelni? - nyitott be kopogás nélkül a szobámba Lina néni. Annyira megilyedtem, hogy lerántottam magammal Aaront az ágy mögé, és ez volt a szerencsém, mert Lina néni nem láthatta.
- Jéézusom, legközelebb légyszi kopogj, és ne ronts be csak úgy, mert nagyon megilyedtem.
- Jajj, ne haragudj, elfelejtettem.
- Semmi baj. Amúgy még nem vagyok éhes, majd később lemegyek.
- Oké. Van programod mára?
- Ahha. Itthon ülés és tanulás.
- Csak?
- Aha. Miért?
- Gondoltam, hogy este elmehetnénk vacsorázni. Csak te meg én. - mosolygott.
- Ööö...Rendben van. Hova és mikor?
- A Blue Iris-be. Mondjuk 7-kor?
- Ööö...akkor oda ki kellene öltöznöm? - Én is tudok beszélni...Öööö...
- Hát ha lennél olyan szíves - mosolygott, majd becsukta az ajtómat, én meg fellélegezve dobtam magam hátra az ágyon.
- Aaron? - kérdeztem. Semmi válasz. - Aaron?
- Szóval akkor este elmész. - hallottam meg magam mögött a hangját. Felültem, hogy láthassam. A földön ült, a kezei össze voltak kulcsolva a térdén.
- Hát ezek szerint... - húztam fel a vállam, majd gyorsan le is engedtem. - De este mindenképpen látlak, ugye? Mert tudod...nekem is hiányzol, amikor nem vagy velem - vallottam be én is, amit ő az előbb.
- Este. - mosolygott. Felállt, odasétált az ablakomhoz, mondott egy sziát, és nagy lendülettel kiugrott.
Ennyi? Na de mégis mit várok el tőle?

Halvány lila fogalmam sem volt, hogy mit kellene este felvennem, mert nem nagyon szoktam kiöltözni. Egy fekete ruha mellett döntöttem, a hajam behullámosítottam és felvittem egy kis sminket, de csak a hatás kedvéért. Felvettem a "nem túl magas" cipőmet, bepakoltam egy kistáskába pár holmimat aztán lementem a földszintre.
Lina néni nagyon csinos volt. Piros térdig érő ruhát viselt, a haja fel volt tűzve, na és az a vörös rúzs...
- Nagyon csinos vagy - mondtam neki.
- Jajj, drágám, a nyomodba se érek.
- Viccelsz? - horkantottam.
- Na, indulhatunk?
- Tőlem.
Kint kellemes idő volt, pont megfelelő. Nem volt túl meleg, de azért szét sem fagyott az ember. Beültünk az autóba, majd hűsz perc autókázás után meg is érkeztünk az étteremhez. Mondhatni bent tömegnyomor volt, szinte alig lehetett elférni, de ahogy leültünk az asztalunkhoz annyira nem lehetett érezni. A pincér felvette a rendelésünket, mi meg nekiláttunk a beszélgetésnek. Kérdezgettem a tegnapi randijáról, ő pedig arról, hogy milyen volt a tegnap este a lányokkal. Még mielőtt kihozták volna a vacsorát, gondoltam elmegyek a mosdóba. Átverekedtem magam a nagy tömegen, majd bementem a mosdóba. Hálistennek ott nem voltak annyian, de ígyis több mint tíz percig voltam benn. Már indultam volna az asztalunkhoz, amikor belöktek a táncolók közé. Remek. Na mire innen kijutok...



Megfordultam, és elállt a lélegzetem.
- Hát te meg mit csinálsz itt? - kérdeztem habogva.
- Én? Hát táncolok - mosolygott rám Aaron, mert ő volt a relytéjes idegen. Átkarolta a derekamat, magához húzott, majd táncolni kezdtünk.
- Te tényleg nem vagy normális.
- Igen, mondták már egy páran.
- Egyáltalán hogy kerülsz ide?
- Eljöttem a szüleimmel. Miért, talán nem szabad? - nem válaszoltam, csak néztem, hogy milyen helyes öltönyben.
- Elvégre vigyáznom kell rád vagy mi - nevetett.
- Igen.
- Olyan gyönyörű vagy. - nézett mélyen a szemembe, én meg tiszta vörös lettem.
- Te is jól nézel ki. - mondtam neki, majd megigazítottam a nyakkendőjét.
- Néznek minket. - sóhajtott fel.
- Mi? - kaptam fel a fejem.
- Ott vannak nézdd! - mutatott balra. Két elegáns ember ült egy asztalnál és minket néztek. A nő haja vörösesbarna volt, lila ruhát viselt, és szélesen mosolygott. A férfi is ugyanúgy öltönyben volt, mint Aaron, a haja sötétszőke. A vonásaik valahogy...olyan érdekesek voltak. Aaron egyáltalán nem hasonlított rájuk. Mindketten mosolyogva biccentettek. Én is voszonoztam, majd a fejem Aaron mellkasába fúrtam.
- Istenem, ez annyira égő!
- De mégis mi? - nevetett.
- Hát hogy mi itt... - felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy várja a mondanivalómat. - Enyelgünk, és a szüleid meg most látnak először.
- Hát lehet, hogy ez neked égő, de nekem nem. Mert annyit meséltem már nekik rólad, hogy amikor anyukám megtudta hogy ma este ide jössz, muszáj volt eljönnünk.
- Értem, és remélem, hogy majd valamikor máskor tudunk majd beszélni egymással. De most sajnos vissza kell mennem a nénikémhez.
- Rendben. Menny csak - mosolygott. Hosszú puszit adott a homlokomra, én pedig kiélvezve ezt a kellemes érzést, lehunytam a szemeimet. Aztán vége lett. Aaron elengedett, én meg szomorúan elindultam vissza az asztalhoz.
- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte Lina néni, amikor leültem.
- Ne tudd meg, hogy mennyien vannak a mosdóban. Valami borzalmas sor áll ott.
- El tudom képzelni - mondta, majd nekilátott a vacsorájának, amit időközben kihoztak.



A vacsora felénél megjelent a pincér, majd letett egy rózsát az asztalra. Azt mondta, hogy egy fiatalember küldi, de szeretne névtelen maradni.
- Ó, de lovagias. Vajon ki küldhet nekem rózsát?
- Elnézést hölgyem, de nem magának, hanem a kisasszonynak. - Éppen ittam, és jól félre is nyeltem. Meredten bámultam a asztalon fekvő fekete rózsát.

Álomőrző - 8. fejezet

Érdekes egybeesés

A múltkori borzalmas és felkavaró események miatt félbehagytam egy takarítást, és mivel most jönnek a lányok muszáj lesz megcsinálnom. Elvégre nem nézhet ki úgy a szobám, mint egy disznóól.

Így hát a fellegekben járva a délutánt porszívózással, portörléssel, ruha hajtogatással és egyébb apróbb dolgokkal töltöttem. Meg kell mondjam, azért elég szép munkát végeztem. Minden csillogott-villogott. Lentről pedig szálltak fel a különböző édes illatok. Cassie teljesen oda lesz meg vissza...

Takarítás után kerestem egy jó horrorfilmet, amit majd meg tudunk nézni. Igaz, a lányok mindig csak velem nézik az ilyeneket, én viszont kifejezetten odavagyok az ilyen filmekért. Amibe van vér, gyilkolás meg csúnya fejek az már nekem jöhet. Nem tudom miért...Biztosan a genetika.

Húztam a lányoknak ágyneműt, bekészítettem a pizsamámat a párnám alá és...És ennyi. Már nem volt semmi dolgom, így visszafeküdtem olvasni.

- Abbie! - kiabált lentről Lina néni. Ó, hogy az embernek egy perc nyugta sincs. Nem hiszem el... Lebaktattam a lépcsőn, és besétáltam a konyhába.

- Tessék. - mondtam, majd loptam egy almát az asztalon levő kosárból.

- Mikorra jönnek a lányok?

- Hétre.

- Rendben. Akkor a süti a sütőben, a kaja a hűtőben a többit pedig tudjátok.

- Elmész? - kérdeztem, majd beleharaptam az almámba.

- Igen. Képzeld randim lesz - újságolta büszkén, mosollyal az arcán.

- Wáo, hiszen ez remek! - mosolyogtam én is. - Esetleg ismerem?

- Nem hinném. Tudod az egyik munka vacsorán találkoztam vele. Nagyon rendes. Remélem majd megismered. - mosolygott.

- Én is remélem.

- Akkor én el is megyek. Arra kérlek még, hogy ne szedjétek szét a házat, mire hazajövök.

- Jajj, ha eddig se szedtük szét, akkor most se fogjuk...

- Oké, oké, csak emlékeztettelek. Elmentem - szólt még vissza, majd kilépett az ajtón.

Nem mondod?

A lányok pontosan hétre jöttek. Amikor csengettek lementem és kinyitottam az ajtót. Először felvittük a lányok dolgait, aztán megkérdeztem hogy kérnek-e valamit. Cassie-nak szinte azonnal felcsillant a szeme. Rá sem nézve mondtam neki, hogy lent a sütőben, erre ő megindult és pillanatokon belül eltűnt. Amy nem kért semmit, de mivel én még mindig jó kedvemben voltam a délutáni eset óta, ezt ő azonnal észrevette rajtam.

- Na mesélj, mi történt? - kezdte el.
- Ööö mire gondolsz? - adtam a hülyét.

- Hát arra a valamire, amitől így fel vagy dobva.

- De nincs semmi. Vagyis...A nénikém elvileg bepasizott és ha ő boldog akkor én is.

- Na az jó. De nekem ez nem elég...

- Figyelj Amy. Ha azt mondom, hogy nincs semmi akkor nincs semmi. Oké?

- Oké, oké. Bocs, hogy megkérdeztem....

- Nem azért mondom, de ha lesz valami, akkor értesítelek.

- Értettem főnök.

- Miről kell értesítened? - lépett be az ajtón Cassie, kezében egy jól megrakott tányérral.

- Semmiről. - mondtam.

- Azt mind meg akarod enni? - kérdezte Amy.

- Igen, miért, zavar? - ült le mellénk.

- Engem aztán nem - dőlt hanyatt Amy.

A csajokkal nagyon elvoltunk egész este. Megnéztük azt a filmet, amit kiválasztottam. Mindhárman majd összefostuk magunkat alatta. Hol egy párna mögé, hol pedig egymás mögé múlva vártuk, hogy mikor sikít fel valaki, vagy hogy mikor bukkan fel az a ronda fejű nő. Aztán ettünk. Teletömtük magunkat tésztával meg sütivel, pattogtattunk kukoricát és kólázgattunk. Bár este nem kéne...

Rengeteget dumáltunk, Cassie pedig boldogan újságolta, hogy randija lesz Josh-sal. Amy pedig nagyon jól megvan Jeason-nel, mostanában pedig alig vesztek össze. Persze, hogy én sem maradthattam ki a pasi dologból. Miután nagynehezen bemagyaráztam neki, hogy NINCS SEMMILYEN PASI ügyem, gyorsan témát váltottam, hogy még véletlenül se jöjjön újra szóba.

Aztán eljött a lefekvés ideje, a lányok elmentek zuhanyozni, én addig meg megágyaztam. Amikor Amy párnáját raktam a helyére, rezgett a telefonom.

Nemsokára találkozunk. Várlak. Aaron

Csak mosolyogtam amikor a lányok visszajöttek, majd én is bezárkóztam pár percre a fürdőbe. A meleg víz (már ami még maradt) csak még jobban lenyugtatott, aminek persze nagyon örültem, mert már rég nem voltam ennyire kiegyensúlyozott. Zuhanyzás után felvettem az alvós pólómat és egy rövidnadrágot, fogat mostam, majd indultam vissza a szobába.

Az este további részében természetesen nem maradhatott el a jól megszokott párnacsata, amit mint mindig, Amy nyert meg. Engem jól fejbeb*sztak vagy háromszor, Cassie meg nekiment az ágykeretnek és majdnem leverte az éjjeli szekrényemen levő lámpát...És én még megígértem Lina néninek, hogy semmiben nem teszünk kárt. Hát...Nem tudom mit tudunk ebből az ígéretből megtartani...

Nem telt el sok idő, fáradtan dőltünk az ágyba, én pedig lekapcsoltam a villanyt az "dumaparti a sötétben"-hez. A lányokkal egymásnak háttal feküdtünk, vagyis úgy, hogy néztük a plafont, miközben a fejünk egymás mellett volt. Szóbajött minden téma, amit csak el lehet képzelni. A megismerkedésünk, a ritkai összeveszéseink, amikor mindenki megsértődött és nem szólt a másikhoz, aztán persze megint csak a fiúk, az új fogyókúrás kaják, a fiúk, Amy alvási szokásai, Cassie fájós foga, és persze a fiúk...

Cassie egyszer csak nem válaszolt az egyik kérdésemre, Amy pedig még nála is hamarabb aludt el, így hát eljött az idő, hogy én is álomra hajtsam a fejem. Magamra húztam a takaróm, és becsuktam a szemeimet...

Amikor odaértem a rétre, nem volt ott senki. Már kezdtem megilyedni, amikor a távolban megláttam Aaront. Futni. Vagyis nem futni, csak lassan kocogni felém.

- Bocsi - lihegett egy kicsit. - Csak anyukámnak segítettem és nekem is kell egy kis idő, míg ideérek.

- Semmi gond. Azért nem kellett volna ennyire sietned.

- Nem akartalak sokáig egyedül hagyni. - mosolygott angyalian, amitől a szívem vagy két ütemet kihagyott. - És te mit csináltál? Milyen volt a csajos este? - intett a fejével, hogy mennyek vele.

- Nagyon jó volt. Csak egy kicsit lefárasztottak - tettem a zsebeimbe a kezem.

- Igen, azt valahogy gondoltam - rázta a fejét vigyorogva.

- És neked? Milyen volt a pasis estéd? Sikerült felszedned néhány csajt? - egy pillanatig nem szólt semmit, csak valami nagyon furcsa arcot vágott.

- Tudod, hogy nekem nem kell más lány rajtad kívül. - Miért mondd nekem ilyeneket? - Egyébként jó volt. És Josh most tényleg berúgott. Nekem kellett hazatántorognom vele.

- Na, ha ezt Cassie megtudja - nevettem. - De persze nem tudhatja meg. Mit mondhatnék neki? Hogy te mondtad ma éjszaka? Kicsit se nézne hülyének..

- Hát lehet - mosolygott megint. Istenem, csak ne lenne ennyire...mondják azt egy fiúra hogy szép? Mert Aaron azt volt. - Mindenesetre nem volt kellemes dolog kisikálni a dzsekimből a hányásának a maradványait - húzta el a száját.

- Szóval akkor ezért késtél? - nevettem. - Ezt csináltátok anyukáddal?

- Igen, ezt. Nem akartam egész éjszakára rajta hagyni, mert az borzalmas lett volna. Anya mondta, hogy mennyek csak, majd ő megcsinálja, de nem hagyhatok ilyeneket rá...

- Szóval...anyukád tudja, hogy...

- Persze, hogy tudja. Hiszen mondtam neked, hogy Apa is...

- Jajj nem azt - szakítottam félbe. - Hanem hogy...szóval te meg én...

- Ja, azt... - hunyorított, ugyanis sütött a nap. Meg fogom kérdezni tőle, hogy mostanában miért nincs éjszaka. Nem azért mert hiányzik, vagyis hiányzik, de inkább csak érdekel. - Hát a múltkori telefonbeszélgetésünk miatt kénytelen voltam neki mindent elmondani, bár már előtte is tudott valamennyit.

- És...mit szól hozzá? - kérdeztem félénken.

- Először egy kicsit aggódott...azt hiszem...mert nem nagyon tudja, hogy lehet-e ilyen. De mostmár örül neki, és amint lehet, szeretne megismerni. - Húúú, ezt még fel kell dolgoznom.

- És apukád?

- Na ő megint egy másik eset. Ilyennel még soha nem találkozott, és nem is hallot ilyenről soha. Azt mondta, hogy szedjem össze magam, és próbáljak ne így nézni rád, ami persze, mint te is látod nem nagyon sikerült - vigyorgott. - De amikor mondtam neki, hogy mi történt veled, hogy...bántottak - itt teljesen elkomorult. - Megmondtam neki, hogy én soha az életbe nem fogok tudni másképp nézni rád, és persze hogy nem is akarok. Elfogadta a döntésemet, és sok erőt és kitartást kívánt.

- Milyen rendes - mosolyogtam. Aztán eszembe jutott valami, amit muszáj volt megkérdeznem.

- Amikor először találkoztunk, akkor tudtad, hogy én oda járok.

- Halvány fogalmam sem volt róla. - sóhajtott mélyet. - Én is ugyanúgy meg voltam lepődve, mint te. És akkor még tarott a nem nézek úgy rád korszakom. Amit persze nagyon nehéz volt megállni. De nem tudtam, hogy hogy történhet meg az ilyen. Nem rakhattak minket ilyen közel egymáshoz, de valahogy mégis megtették.

- Nem jutott eszedbe, hogy esetleg én csak nagyon hasonlítok arra a valakire, akire vigyázol?

- Egy percre sem gondoltam ezt. Már az első pillanatban tudtam, hogy te nem lehetsz más, csakis Ő. Vagyis te...Na érted.

- Igen. De hidd el, biztosan nem voltál jobban összezavarodva, mint én. Nekem olyan volt, mintha kísértetet látnék, vagy mit. De amikor éreztem az illatod, és láttam a szemedet, akkor már biztosan tudtam, hogy te vagy az. Senkinek sincs rajtad kívül ilyen szép szeme... - tiszta vörös lettem, hogy ezt ki mertem mondani.

- Velem is ilyesmi volt - mosolygott. - Senkinek nincs ilyen haja, és persze senkinek nincs ilyen jó hátsója mint neked. - vigyorgott.

- Hülye - löktem meg, mire csak még jobban nevettem. Hirtelen nagyon világos lett.

- Azt hiszem fel fogok ébredni - montam gyorsan.

- De az még nem le... - már csak távolról hallottam Aaron hangját, helyette valaki másét kezdtem hallani.

- Ab, Ab, ébredj! - keltegetett Amy.

- Mi van? - nyögtem. - Remélem valami fontos dolog miatt keltettél fel, mert életem egyik legjobb álmában voltam.

- Gyere, Cassie összehányta a fürdőt... - hirtelen kipattantak a szemeim, és széles mosoly kúszott az arcomra.

Fürdőszoba

Abbie szobája

Álomőrző - 7. fejezet

Ilyen boldog még sosem voltam

Az arcár egyszer csak a kezébe helyezte, mint akinek szégyellnivalója van, vagy mint akinek rengeteg gondja van. Lehet, hogy tényleg így van, csak én nem tudok róla. Lassan felemeltem a karom, hogy a vállára tegyem a kezem, de hirtelen ellökte, felállt és ellépett tőlem.

- A fenébe! - markolt mind a két kezével a hajába, és idegesen járkálni kezdett. - Minden annyira összejött most, minden! - kiabált. - Ez már nem bírom ki . - egyszer csak megfordult, és elindult valamerre.

Utána akartam szólni, hogy hova megy, de inkább nem tettem. Ha ideges, akkor had legyen egyedül. Igazság szerint én is dühös voltam. Nagyon is. Ahogy Aaron mondta, nekem is összejött most minden.

Felálltam, és elindultam az ellenkező irányba. Majdnem felrobbantam. Idegesen trappoltam a köveken, amik hangosan zörögtek a talpam alatt. Az eső időközben eleredt, és már kezdett sötétedni. A nadrágom ki volt szakadva. Biztos ahgy felkeltem a kőről beleakadt. Remek! Még valami?

Az ajtón belépve Lina néni elkerekedett szemekkel nézett rám, de inkább nem mondott semmit, csak köszönt és jó éjszakát kívánt. Igaza is volt. Én már ma nem megyek le az biztos...

Felmentem, bementem a fürdőbe és bedobáltam a cuccaimat a szennyesbe, a gatyám pedig egyenesen a kukában landolt. Letusoltam, megmostam a hajam aztán megszárítottam. A szobámba érve felkaptam egy shortot meg egy szürke pólót és leültem az ágyamra. Még mindig ideges voltam, az agyam pedig folyamatosan zakatolt. Óóóó a fenébe, még át sem pakoltam a táskámba...Odamentem az írósztalomhoz, átraktam a könyveimet, majd indultam volna vissza az ágyamba, de valami elsuhant előttem, ami nagyon megilyesztett. Nem akartam sikítani, mert Lina néni totál halálra rémült volna. De nem is volt okom sikítani.

Ugyanis Aaron állt előttem.

- Én...én annyira sajnálom. - jött hozzám közelebb. - Tudom, hogy min mész most keresztül, de hidd el, nekem sem könnyű. Én csak... - fogta meg a kezem, majd összekulcsolta ujjainkat. - Próbálok segíteni neked, de úgy, hogy én sem kerülök bajba vagy őrülök bele... - nézett le a földre, aztán újra rám. - Bár inkább kerülnék én bajba, csak hogy te megmenekülj. Felelősséggel tartozom érted, és én elcsesztem, az egészet elcsesztem - már megint ideges volt. Megpróbálok...még egyszer közelebb kerülni hozzá, és ha megint elutasít akkor...Feladom...Most én fogtam meg az ő kezét, és közelebb léptem hozzá.

- Minden rendben lesz - szorítottam meg a kezét. - Én...Hiszem, hogy lesz majd jobb is, és tudom, hogy te mindent megtettél annak érdekében, hogy ne legyen semmi bajom. Nem lehetsz állandóan a sarkamban és figyelheted, hogy mikor esek el, vagy éppen mit csinálok a nap minden percében. Ez lehetetlen...

- De nekem ez a dolgom. Ezzel bíztak meg, nem...

- Héé, héé, héé! - fogtam meg az arcát, hogy a szemembe nézzen. - Te mindent elkövettél. Azért mert egyszer nem voltál ott velem, attól még nem fog összedőlni a világ. Én nem haragszom rád.

- Hogy...hogy tudsz nekem megbocsájtani?

- Megbocsájtani? - lepődtem meg. - Ne viccelj. Nincs mit megbocsájtanom neked. Biztos volt rá valami jó okod, amiért nem jöttél el.

- Nem tudom, hogy az jó oknak számít-e.

-Biztos vagyok benne, hogy igen. De kérlek, ma már ne beszéljünk erről többet. Nekem ez nagyon...sok.

- Igazad van, persze.

- Akkor jó. És ha nem haragszol, akkor...szeretnék lefeküdni...

- Hogyne, akkor én...

- Nem maradnál itt addig, amíg el nem alszom?

- Hidd el, semmit sem akarok jobban, mint itt maradni veled. De...nekem is..."aludnom"kell ahhoz, hogy vigyázhassak rád. Ezt majd...elmagyarázom...ha kéred...

- Szóval akkor...Ma ott leszel?

- Megígérem. Soha többet nem hagylak magadra. Még egyszer nem...

- Akkor...majd találkozunk...

- Igen. Ott várlak. - mosolygott, majd kiugrott az ablakomon.

Valamiféle nyugodtság érzettel feküdtem le és kapcsoltam le a lámpát. Megnyugtatott a tudat, hogy megígérte, vigyázni fog rám. Tíz perc múlva már aludtam is, és megint ott voltam a réten, ahol most csodák csodájára nappal volt.

Aaron a rét közepén ült, és volt nála egy...valami. Ilyen messziről nem láttam rendesen. Lassan elindultam felé, valamiféle hülye vigyorral az arcomonm amit később ő is átvett. Azt hiszem ez a zavar mosolya volt...

Megálltam előtte, de nem csináltam semmit. Csak álltam és toporogtam.

- Szia! - nézett fel rám.

- Helló - köszöntem vissza halkan.

- Egész "este" ott fogsz állni, vagy esetleg leülsz?

- Nagyon vicces vagy - gúnyolódtam, miközben leültem mellé. - Kíváncsi lennék, hogy te hogyan viselkednél az én helyemben...

- Igazad van, ne haragudj. Csak... - megint nevetett. Úgy vettem észre, hogy nyugodtabb. - Olyan abszurd ez az egész...

- Tudom, ne is mondd.

- Most teljesen más...

- Mármint micsoda? - nem értettem, hogy mire gondol.

- Ez a helyzet. Régen elég volt, ha itt vagyok melletted és nem szólok semmit csak mosolygok, most pedig beszélnem is kell veled. Mert ugye ha nem beszélnék akkor biztosan nyakonvágnál. - nevetett. Én is felnevettem.

- Ez igaz.

- Kössz...

- Jól van csak vicceltem.

- Oké, megértettem.

- Ez most nekem is más.

- Kifejtenéd ezt bővebben?

- Hát csak...Mostmár tudom, hogy ez nem csak álom, hanem valóság is egyben és...Valahogy...Tudod ennek az álom dolognak volt valamilyen varázsa. Hogy a kinti kemény világból átléphettem ebbe a gondtalan, független és mesés világba. És persze itt voltál te is...És ez nekem...

- Sokat jelentett - fejezte be helyettem.

- Még most is sokat jelent, csak...most más...

- Értelek. Hidd el, nagyon is értem. De jobb így? Mármint hogy tudod, hogy mindez valóság...

- Azt hiszem...Mert tudom, hogy odakint is várhat rám boldogság és remény...Legalábbis nagyon remélem, hogy így van... - ránéztem, és vártam, hogy mondjon valamit.

- Nem tudom mit mondjak...

- Én tudom, hogy mit kellene, de túlságosan félénk vagyok ahhoz, hogy kimondjam.

- Pedig muszáj lesz - fordult felém. - Muszáj, hogy megtudjam, te is arra gondolsz-e, amire én.

- Oké...szóval...Azt mondtad, hogy...tudod...hogy szeretsz - hirtelen nagyon ideges lett, beletúrt a hajába, és azonnal másfelé nézett. - Vagy nem is igaz?

- De, de igaz. - tiszta ideg volt.

- Hát akkor tudnod kell, hogy én is. - Igen, kimondtam! Jobb hamarabb túlesni rajta, mint itt dadogni.

- Ez...ez most komoly?

- Ilyennel nem tudnék viccelni.

- Akkor...Abbie te tényleg... - fogta meg a kezem.

- Már mondtam, hogy igen, akkor meg minek kérdezed még meg... - hirtelen felállt, és engem is felhúzott, majd szorosan magához ölelt. Annyira jól esett, hogy el sem tudom mondani.

- Annyira boldog vagyok - motyogta bele a nyakamba, amitől rajtam végigfutott a hideg.

- Én is - szorítottam meg a nyakát.

Végre igazán boldog voltam. Én Abbie Stole. Akinek az élete eddig olyan volt, mint egy hullámvasút, ami fel-le vitt egészen eddig. De most végre egyenesen mehetek tovább, és innen már úgy alakítom az életem, ahogyan én akarom. Mert innentől már a magam ura vagyok. Nekem vannak a világon a legjobb barátnőim, van egy kedves nénikém és most kaptam egy lelki társat. Aki a legjobban néz ki az egész városban. Legalábbis nekem tökéletesen megfelel.

***********

- Jó reggelt - adtam puszit a nénikémnek, aki a konyhában ténykedett.

- Nocsak, mi ez a jó kedv? - mosolygott.

- Semmi. Csak jól indult a napom.

- Értem. És van ennek a napnak neve is?

- Ahha. Amy és Cassie. Esetleg átjöhetnének ma?

- Hát persze.

- És esetleg...csinálnál Cassienak...

- Persze. Amikor jönnek ez már megszokott.

- Köszönöm - adtam neki megint puszit.

Megreggeliztem, majd felmentem, hogy felhívjam a lányokat. Amy megint morgott egy sort, hogy rendezheti át a programját, Cassie meg belesikított a telefonba, nekem meg azóta cseng a fülem...

Ledőltem az ágyba, hogy olvassak egy kicsit, mert eléggé el vagyok maradva az egyik könyvvel, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom.

- Halló - szóltam bele.

- Szia Abbie - hallottam a vonal túloldaláról a rekedtes hangot. A könyv hangos csattanással landolt a padlón. Tegnap megadtam neki a számom, de nem gondoltam, hogy ma fel is fog hívni.

- Aaron? Szia! Mi a helyzet? Hogy vagy?

- Ez inkább én kérdezhetném tőled, de kössz, megvagyok. És te?

- Én is. Este eljönnek a lányok.

- Ennek örülök. Én meg elmegyek valahova a fiúkkal. Elvileg be akarnak rúgni, de megint nem lesz belőle semmi. - nevetett.

- Gondolom. A nagy vagányok mi?

- Aha. De remélem ti nem csináltok semmi hülyeséget.

- Én biztosan nem. De te? Nem leszel részeg?

- Szoktam inni, de még sohasem voltam részeg.

- Értelek. És miért hívtál?

- Nem hívhatom fel a barátnőmet? - A szívem nagyot dobbant. Ezt még nem mondta ki eddig.

- A barátnődet? - hallottam valaki másnak a hangját a telefonban.

- Bocs, itt van anyám. Mennem kell. Majd még este felhívlak. Szeretlek.

Felugrottam az ágyról és ugrálni kezdtem mint valami hülye. Persze örömömben...

Álomőrző - 6. fejezet

A titkokra fény derül






Fogalmam sem volt, hogy hogyan mondhatnám le a csajos estét, mivel az én drága barátnőim eléggé jól ismernek és nem vesznek be akármilyen kis sztorit. Gyerük Abbie, tört a fejed! Csak nem lehet ilyen nehéz!
Az egész óra azzal ment el, hogy ezen agyaltam. Több ötlet is eszembe jutott, de egyik sem volt igazán a célnak megfelelő. A "rosszul vagyok" esetet már többször is eljátszottam az elmúlt napokban, így azt kizártam. A "nincs kedvem bocsi"-t pedig már eleve végig se gondoltam, mivel a lányok tudják, hogy ha velük kapcsolatos programom lenne, azt semmi pénzért nem mondanám le. Így marad a "Lina néninek közbe jött valami és nem ér rá, egyedül pedig nem hagy minket" lehetőség. Kicsit győzködnöm kell majd őket, de biztosan elhiszik majd...
- Ab, ne csináld, de miért? - kérdezte Amy.
- Lina néni nem lesz otthon, és egyedül pedig nem lehetünk...
- A fenébe, akkor lőttek a meggyes pitémnek...
- Ohh, ne mondd, hogy neked ez a legnagyobb problémád! Én e miatt lemondtam egy találkozót Jeasonnal.
- Ne haragudjatok, de Lina néni csak most telefonált, és ő is nagyon sajnálja, de nem tudja megoldani. Berendelték éjszakára dolgozni, és ha nem megy, akkor nem biztos, hogy legközelebb hívni fogják, és akkor...
- Oké, oké, ez csak természetes. Ha mennie kell, akkor menjen csak. Rajtunk nem múlik semmi.
- Persze. Elvégre lesz még másik alkalom is nem? Ha egy kimarad, abba nem fogunk belehalni.
- Igen, lesz még másik is... - legalább is nagyon remélem...
A lányok még kérdezgették, hogy mit csinálok este otthon egyedül, de mondtam nekik, hogy olvasgatok, meg ideje lenne már kitakarítani a szobámat, ami igaz is volt, csak nem most fogom megcsinálni. Elvégre ki tudja mennyire fog még felkavarni, ha esetleg találok egy hullát a szekrényem mélyén.
Megráztam a fejem, mintha ezzel elhesegethetném a gondolatot.
Aaron azt mondta, hogy mostmár itt van, és vigyáz rám, de még sajnos mindig nem tudom, hogy hogyan bízhatnék meg benne. Folyamatos és elég gyakori hangulatváltozásai miatt az ember csak nehezen tud elmenni rajta, pláne egy olyasvalaki, mint én. Egy őrült, bizonytalan, néha még magával szemben sem őszinte ember. Mit akarok én? Megérteni egy ilyen bonyolult dolgot, egy olyan egyszerű elmével, mint az enyém? Lehetetlen...

Kettőkor értem haza, szóval még volt két órám a találkozásig. Elmentem zuhanyozni, és átkötöttem a sebeimet is, amik már mondhatni "emberien" néztek ki, de még mindig fájtak kissé. Megszárítottam a hajam, kivettem egy farmert meg egy pulcsit a szekrényből, felvettem a tornacipőmet, és lassan lebaktattam a lépcsőn. Ettem valami ennivalót, amit valahonnan a hűtőből sikerült előkotornom, igaz, nem tudtam mi volt, de azért ettem. Tésztának néztem, de ki tudja...
A gyomrom megint fájt, és úgy éreztem, mintha kicsit szédülnék is. A kezem jéghideg volt, az arcom pedig sápadt. Biztos, hogy nem leszek beteg, de akár hiszitek, akár nem, ezek lehetnek az idegesség tünetei is. Szükségem lett volna már egy normális és nyugodt alvásra, ami előtt nem kell aggódnom, és ahol tudom, hogy még fel fogok ébredni...
Az evés befejezése után felmentem a szobámba még zenét hallgatni, hátha lenyugszom. Nem teljesen a várt eredményt kaptam, de legalább hallgattam egy kis rockot.

Bedobáltam még a szennyeseimet a mosógépbe, és elmosogattam a mosogatóban levő tányérokat, majd az órára nézve ismét végigfutott rajtam a hideg...Indulni kell, most...

Nagyon szerettem a tengerpartot, főleg ősszel. Az emberek már nem nagyon járkálnak arra felé, minden csendes és nyugodt. A hullámok zúgását lehet csak hallani, és a madarakat, ahogy néha fájdalmasan felvijjognak. A legtöbben azt gondolják, hogy ez ijesztő lehet, pedig nem az. Valagogy...Az egésznek annyira fájdalmas hatása van, vagy nem is tudom, Mikor nincs senki körülötted, és mintha a hosszú tengeparton sétálva nem látnád a partszakasz végét, olyan mintha egyenesen a végzetet felé sétálnál. Engem mégse érdekel.
A sziklás öböl, ahová most tartok pedig olyan, mint egy kivégzőhely. A sziklák magukban meredeznek, élesen, fel az ég felé, miközben valamit próbálának elmesélni. Talán egyszer valami történt, valami különleges, vagy borzalmas dolog, amiről a mai napig nem tud senki, csak ők, és arra várnak, hogy valakinek elmondhassák. A parton hideg szél fújt, és ahogy egyre közelebb értem a végcélomhoz, úgy egyre hidegebb lett, Feltettem hát a kapucnyim, és úgy sétáltam tovább. Nem gondoltam arra, hogy mi vár még rám a mai délután, egyszerűen csak ahogy az előbb mondtam, mentem a végzetem felé...
Megérkeztem az öbölhöz, de pontosan nem tudtam, hogy hova kell mennem, így hát bandukoltam tovább, keresve az ittlétem okát.
Hosszú percek teltek el, de Őt nem találtam sehol. Kis idő után feladtam, és leültem az egyik kőre, ami elég közel volt a vízhez, a hullámok csak úgy csapdosták az oldalát.
Vajon cserben hagyott? Elcsalt ide, pedig ő el se jön? Nem, az nem lehet. Biztosan nem tenne ilyet velem. De én ezt mégis miből gondolom? Nem is ismerem, ki tudja, hogy mire képes.


Ekkor viszont valami megmozdult a bal oldalamon. Ő volt az. Az egyik szikla mellett állt, és mosolygott. De a szeme nem. A pillantása kissé szúrós volt. Nem akartam rögtön letámadni, így hát türelmesen és csendben vártam a helyemen. Lassan odasétált mellém és leült, azonban tartotta a egy méter távolságot. Nem tudtam eldönteni, hogy csak miattam, vagy mert ő nem akar közelkerülni hozzám.
Valakinek el kellett volna kezdenie a beszélgetést, de egyikünk sem szólalt meg. Inkább bámultuk a tenger fölött repdeső madarakat.
- Hát eljöttél - szólalt meg halkan, rekedtes hangon.
- Igen. - válaszoltam tömören. Most mégis mit mondjak, hogy igen, csak mondd már végre, hogy miért akar valaki megölni?
- Akkor...Mivel kezdjük? - Ezen elgondolkoztam egy pillanatra. Amikor pedig eszembe jutott az első kérdés, nagynehezen kinyögtem.
- Ki vagy te? - néztem rá.
- Aaron Johnon vagyok. Nemrég költöztem ide a szüleimmel. Matek szakon vagyok, és három utcával arrébb lakok tőled - mosolygott.
Na most ez hülye? A neve és a családja rendben van, na de hogy jön a matekszakhoz az, hogy hol lakik? És egyáltalán honnan tudja, hogy hol lakom? Az utóbbit nem tudom miért kérdeztem, hiszen nem lep meg, hogy tudja...
- Nem erre gondoltam - motyogtam, miközben az ujjaimat tördeltem.
- Tudom, ne haragudj. Csak...Azon gondolkozom, hogy hogyan mondjam el úgy, hogy ne kapj sokkot.
- Ez most komoly? - néztem rá, ő pedig felhúzta a szemöldökét jelezve, hogy nem érti mire gondolok. - Ha az utóbbi egy hétben történtekre gondolok, akkor nem hiszem, hogy valami még ezeknél a dolgoknál is jobban sokkolhat. - Mosolygott egy keveset, majd nagyot sóhajtott, és elnézett a víz felé, miközben a kezével átfogta a térdét.
- Mindenhol másnak hívnak minket. Európában Vigyázónak, Afrikában Sathunak, itt pedig...Álomőrzőnek. - itt kis szünetet tartott. Nem sokan vagyunk, mivel nem minden embernek van szüksége egy őrzőre. Csak a...nagyon különlegeseknek - mosolygott.
- Várj. Ha...most jól értettem, akkor nekem...van egy ilyenem?
- Igen, van.
- Szóval akkor mostmár biztos, hogy bolond, vagyis ahogy te mondtad "különleges" vagyok - mutattam idézőjelet a levegőbe. Nem szólt semmit, csak nevetett.
- Annyira viszont nem vagyok hülye, hogy összerakjam a darabkákat...
- Mire gondolsz pontosan?
- Tudod te, hogy mire gondolok. Én nem biztos, hogy képes vagyok kimondani, szóval...
- Ha egyre gondolunk, akkor...Igen, Abbie, én vagyok a te Őrződ. - itt nagyot nyeltem, ő pedig rám emelte a tekintetét.
- Akkor készülj, mert most jön a kérdésözön. - figyelmeztettem .
- Valahogy sejtettem, de jobb minnél előbb túllenni rajta... - Na tessék...Biztos menne már el.
- Miért pont én?
- Hiszen mondtam már. Mert különleges vagy.
- Nem az. Hanem hogy miért pont téged kaptalak?
- Ezt nem mi választjuk ki. Hanem csak...úgy jön. Tudod, vannak nálunk magasabb rangúak, akik ezeket...úgymondd beosztják. Nekem téged adtak már adtól kezdve, hogy megszülettél. Illetve megszülettünk.
- És miért csak az utóbbi... - elkezdtem magamban számolni.
- Hogy miért csak az utóbbi 2 és fél hónapban jelentem meg? Ez egyszerű. Mert most volt rám szükséged.
- Nem, az kizárt dolog. - ráztam a fejem. - Akkor miért nem jöttél, amikor megh...
- Nem kell kimondanod, tudom mire gondolsz. Az más eset. Ez...nem tudom, hogy hol kezdjem el, mert ez elég...hosszú és bonyolult.
- Előbb utóbb úgy is el kell mondanod, úgyhogy essünk túl rajta nem? - idéztem gúnyosan őt.
- Rendben van, de készülj, mert nem lesz egyszerű...
Azt hiszem mégis csak muszáj lesz felemlegetnünk a szüleid halálát...Szóval az a helyzet, hogy nem egy tűzben haltak meg...
- Igen, ezt már valaki mondta...
- Igen, tehát...megölték őket. A szüleid is...Álomőrzők voltak. Tudom, ezt most megint nehéz felfognod, de inkább ledarálom az egészet, és utána hagyok időt, hogy feldogozdd.
Szóval ők igen fontos emberekre vigyáztak, és ez egy valakinek nem tetszett. Ahogyan vannak Álomőrzők, úgy vannak Álomrontók is. Az a férfi is az aki, szóval tudod...Tudom, hogy elmondott neked mindent, amit rettentően sajnálok, mert nem így kellett volna megtudnod. Szóval azok az emberek már...nem élnek. A férfi megölte őket is, rögtön a szüleid után. A férfi neve...Elaster.
Régen a szüleid, most pedig te kellessz neki, mert te két tiszta Álomőrző gyermeke vagy, ami nagyon ritka dolog. 200 évente maximum kettő gyerek lehet tiszta Álomőrzők gyermeke. Nekem csak az apám az, én nem vagyok tiszta, de örököltem az őrzőséget. A gyerekeknek nincsen semmilyen különleges képességük, azonban egy valami mégis van, ami nagyon sokat ér...A vérük. Ha valaki megissza egy tiszta gyermek vérét, akkor halhatatlan lesz, és akár uralkodhat az egész világ felett.
Elaster 17 évig keresett téged, és most megtalált. Ezért vagyok én itt. Csak az álomdban bír megölni, de amíg én ott vagyok, nem eshet semmi bántódásod.


Nem tudom meddig ülhettem ott, és meredtem magam elé, de úgy éreztem, hogy még hidegebb lett, a szél mégjobban süvített. Fel kellett dolgoznom a hallottakat, bár nem volt könnyű. Tiszta gyermek? Én? Mindenre gondoltam volna, csak erre nem. És a szüleim is? Nem hittem, hogy ők sem egyszerű emerek. És ez az...Elaster vagy kicsoda. Miért akarja vezetni a világot? És persze az én vérem segítségével...Ez teljesen...lehetetlen...
- Amik... - szólaltam meg hirtelen, pedig nem is akartam, de ezt muszáj volt megkérdeznem. - Amik az álmaimban történnek...kettőnk között...Azok valóságok, vagy csak én képzelem be?
- Miért, mik történnek kettőnk között? - Basszus, ez nem is tud semmiről? Ez nagyon kellemetlen.
- Semmi, inkább hagyjuk... - vörösödtem el.
- Oké, de azért remélem ezek után még fogod velem a csillagokat nézni?
- Te szemét! - böktem vállon, de csak nevetett. Szóval igaz. Ez mind valóság... - És ez mindig ilyen?
- Micsoda?
- Hát... az Őrző és a...védenc közötti kapcsolat...Hogy együtt nézik az eget, és ölelgetik egymást?
- Nem, ez nem... - halkult el a hangja. - Én nagyon sajnálom. Az volt a dolgom, hogy vigyázzak rád. Bújjak meg egy fa mögött, és nézzem, hogy mikor esel bele egy gödörbe, vagy öltözzek be valaminek, és legyek a legjobb barátod. De én...Pont az ellenkezőjét csináltam. Nem bújtam el, de még csak nem is állcáztam magam. Amikor megláttalak, tudtam, hogy ez nekem nem fog menni. Így hát odaálltam eléd, teljes valómban, és hagytam, hogy jöjjenek a dolgok maguktól. Nos ez az egész folyamat addig ment, amíg már nem tudtam visszafordítani.
Egész nap azon imádkoztam, hogy végre legyen este, és újra találkozhassak veled, hogy újra megérinthesselek, hogy érezzem az illatod, és hogy tudjak vigyázni rád... Ennek nem így kellett volna történnie...Nem én tehetek róla...
- De mégis miről? - kérdeztem zavartan, hiszen én is ugyanezeket érzem.
- Hogy beléd szerettem...