Álomőrző - 8. fejezet

Érdekes egybeesés

A múltkori borzalmas és felkavaró események miatt félbehagytam egy takarítást, és mivel most jönnek a lányok muszáj lesz megcsinálnom. Elvégre nem nézhet ki úgy a szobám, mint egy disznóól.

Így hát a fellegekben járva a délutánt porszívózással, portörléssel, ruha hajtogatással és egyébb apróbb dolgokkal töltöttem. Meg kell mondjam, azért elég szép munkát végeztem. Minden csillogott-villogott. Lentről pedig szálltak fel a különböző édes illatok. Cassie teljesen oda lesz meg vissza...

Takarítás után kerestem egy jó horrorfilmet, amit majd meg tudunk nézni. Igaz, a lányok mindig csak velem nézik az ilyeneket, én viszont kifejezetten odavagyok az ilyen filmekért. Amibe van vér, gyilkolás meg csúnya fejek az már nekem jöhet. Nem tudom miért...Biztosan a genetika.

Húztam a lányoknak ágyneműt, bekészítettem a pizsamámat a párnám alá és...És ennyi. Már nem volt semmi dolgom, így visszafeküdtem olvasni.

- Abbie! - kiabált lentről Lina néni. Ó, hogy az embernek egy perc nyugta sincs. Nem hiszem el... Lebaktattam a lépcsőn, és besétáltam a konyhába.

- Tessék. - mondtam, majd loptam egy almát az asztalon levő kosárból.

- Mikorra jönnek a lányok?

- Hétre.

- Rendben. Akkor a süti a sütőben, a kaja a hűtőben a többit pedig tudjátok.

- Elmész? - kérdeztem, majd beleharaptam az almámba.

- Igen. Képzeld randim lesz - újságolta büszkén, mosollyal az arcán.

- Wáo, hiszen ez remek! - mosolyogtam én is. - Esetleg ismerem?

- Nem hinném. Tudod az egyik munka vacsorán találkoztam vele. Nagyon rendes. Remélem majd megismered. - mosolygott.

- Én is remélem.

- Akkor én el is megyek. Arra kérlek még, hogy ne szedjétek szét a házat, mire hazajövök.

- Jajj, ha eddig se szedtük szét, akkor most se fogjuk...

- Oké, oké, csak emlékeztettelek. Elmentem - szólt még vissza, majd kilépett az ajtón.

Nem mondod?

A lányok pontosan hétre jöttek. Amikor csengettek lementem és kinyitottam az ajtót. Először felvittük a lányok dolgait, aztán megkérdeztem hogy kérnek-e valamit. Cassie-nak szinte azonnal felcsillant a szeme. Rá sem nézve mondtam neki, hogy lent a sütőben, erre ő megindult és pillanatokon belül eltűnt. Amy nem kért semmit, de mivel én még mindig jó kedvemben voltam a délutáni eset óta, ezt ő azonnal észrevette rajtam.

- Na mesélj, mi történt? - kezdte el.
- Ööö mire gondolsz? - adtam a hülyét.

- Hát arra a valamire, amitől így fel vagy dobva.

- De nincs semmi. Vagyis...A nénikém elvileg bepasizott és ha ő boldog akkor én is.

- Na az jó. De nekem ez nem elég...

- Figyelj Amy. Ha azt mondom, hogy nincs semmi akkor nincs semmi. Oké?

- Oké, oké. Bocs, hogy megkérdeztem....

- Nem azért mondom, de ha lesz valami, akkor értesítelek.

- Értettem főnök.

- Miről kell értesítened? - lépett be az ajtón Cassie, kezében egy jól megrakott tányérral.

- Semmiről. - mondtam.

- Azt mind meg akarod enni? - kérdezte Amy.

- Igen, miért, zavar? - ült le mellénk.

- Engem aztán nem - dőlt hanyatt Amy.

A csajokkal nagyon elvoltunk egész este. Megnéztük azt a filmet, amit kiválasztottam. Mindhárman majd összefostuk magunkat alatta. Hol egy párna mögé, hol pedig egymás mögé múlva vártuk, hogy mikor sikít fel valaki, vagy hogy mikor bukkan fel az a ronda fejű nő. Aztán ettünk. Teletömtük magunkat tésztával meg sütivel, pattogtattunk kukoricát és kólázgattunk. Bár este nem kéne...

Rengeteget dumáltunk, Cassie pedig boldogan újságolta, hogy randija lesz Josh-sal. Amy pedig nagyon jól megvan Jeason-nel, mostanában pedig alig vesztek össze. Persze, hogy én sem maradthattam ki a pasi dologból. Miután nagynehezen bemagyaráztam neki, hogy NINCS SEMMILYEN PASI ügyem, gyorsan témát váltottam, hogy még véletlenül se jöjjön újra szóba.

Aztán eljött a lefekvés ideje, a lányok elmentek zuhanyozni, én addig meg megágyaztam. Amikor Amy párnáját raktam a helyére, rezgett a telefonom.

Nemsokára találkozunk. Várlak. Aaron

Csak mosolyogtam amikor a lányok visszajöttek, majd én is bezárkóztam pár percre a fürdőbe. A meleg víz (már ami még maradt) csak még jobban lenyugtatott, aminek persze nagyon örültem, mert már rég nem voltam ennyire kiegyensúlyozott. Zuhanyzás után felvettem az alvós pólómat és egy rövidnadrágot, fogat mostam, majd indultam vissza a szobába.

Az este további részében természetesen nem maradhatott el a jól megszokott párnacsata, amit mint mindig, Amy nyert meg. Engem jól fejbeb*sztak vagy háromszor, Cassie meg nekiment az ágykeretnek és majdnem leverte az éjjeli szekrényemen levő lámpát...És én még megígértem Lina néninek, hogy semmiben nem teszünk kárt. Hát...Nem tudom mit tudunk ebből az ígéretből megtartani...

Nem telt el sok idő, fáradtan dőltünk az ágyba, én pedig lekapcsoltam a villanyt az "dumaparti a sötétben"-hez. A lányokkal egymásnak háttal feküdtünk, vagyis úgy, hogy néztük a plafont, miközben a fejünk egymás mellett volt. Szóbajött minden téma, amit csak el lehet képzelni. A megismerkedésünk, a ritkai összeveszéseink, amikor mindenki megsértődött és nem szólt a másikhoz, aztán persze megint csak a fiúk, az új fogyókúrás kaják, a fiúk, Amy alvási szokásai, Cassie fájós foga, és persze a fiúk...

Cassie egyszer csak nem válaszolt az egyik kérdésemre, Amy pedig még nála is hamarabb aludt el, így hát eljött az idő, hogy én is álomra hajtsam a fejem. Magamra húztam a takaróm, és becsuktam a szemeimet...

Amikor odaértem a rétre, nem volt ott senki. Már kezdtem megilyedni, amikor a távolban megláttam Aaront. Futni. Vagyis nem futni, csak lassan kocogni felém.

- Bocsi - lihegett egy kicsit. - Csak anyukámnak segítettem és nekem is kell egy kis idő, míg ideérek.

- Semmi gond. Azért nem kellett volna ennyire sietned.

- Nem akartalak sokáig egyedül hagyni. - mosolygott angyalian, amitől a szívem vagy két ütemet kihagyott. - És te mit csináltál? Milyen volt a csajos este? - intett a fejével, hogy mennyek vele.

- Nagyon jó volt. Csak egy kicsit lefárasztottak - tettem a zsebeimbe a kezem.

- Igen, azt valahogy gondoltam - rázta a fejét vigyorogva.

- És neked? Milyen volt a pasis estéd? Sikerült felszedned néhány csajt? - egy pillanatig nem szólt semmit, csak valami nagyon furcsa arcot vágott.

- Tudod, hogy nekem nem kell más lány rajtad kívül. - Miért mondd nekem ilyeneket? - Egyébként jó volt. És Josh most tényleg berúgott. Nekem kellett hazatántorognom vele.

- Na, ha ezt Cassie megtudja - nevettem. - De persze nem tudhatja meg. Mit mondhatnék neki? Hogy te mondtad ma éjszaka? Kicsit se nézne hülyének..

- Hát lehet - mosolygott megint. Istenem, csak ne lenne ennyire...mondják azt egy fiúra hogy szép? Mert Aaron azt volt. - Mindenesetre nem volt kellemes dolog kisikálni a dzsekimből a hányásának a maradványait - húzta el a száját.

- Szóval akkor ezért késtél? - nevettem. - Ezt csináltátok anyukáddal?

- Igen, ezt. Nem akartam egész éjszakára rajta hagyni, mert az borzalmas lett volna. Anya mondta, hogy mennyek csak, majd ő megcsinálja, de nem hagyhatok ilyeneket rá...

- Szóval...anyukád tudja, hogy...

- Persze, hogy tudja. Hiszen mondtam neked, hogy Apa is...

- Jajj nem azt - szakítottam félbe. - Hanem hogy...szóval te meg én...

- Ja, azt... - hunyorított, ugyanis sütött a nap. Meg fogom kérdezni tőle, hogy mostanában miért nincs éjszaka. Nem azért mert hiányzik, vagyis hiányzik, de inkább csak érdekel. - Hát a múltkori telefonbeszélgetésünk miatt kénytelen voltam neki mindent elmondani, bár már előtte is tudott valamennyit.

- És...mit szól hozzá? - kérdeztem félénken.

- Először egy kicsit aggódott...azt hiszem...mert nem nagyon tudja, hogy lehet-e ilyen. De mostmár örül neki, és amint lehet, szeretne megismerni. - Húúú, ezt még fel kell dolgoznom.

- És apukád?

- Na ő megint egy másik eset. Ilyennel még soha nem találkozott, és nem is hallot ilyenről soha. Azt mondta, hogy szedjem össze magam, és próbáljak ne így nézni rád, ami persze, mint te is látod nem nagyon sikerült - vigyorgott. - De amikor mondtam neki, hogy mi történt veled, hogy...bántottak - itt teljesen elkomorult. - Megmondtam neki, hogy én soha az életbe nem fogok tudni másképp nézni rád, és persze hogy nem is akarok. Elfogadta a döntésemet, és sok erőt és kitartást kívánt.

- Milyen rendes - mosolyogtam. Aztán eszembe jutott valami, amit muszáj volt megkérdeznem.

- Amikor először találkoztunk, akkor tudtad, hogy én oda járok.

- Halvány fogalmam sem volt róla. - sóhajtott mélyet. - Én is ugyanúgy meg voltam lepődve, mint te. És akkor még tarott a nem nézek úgy rád korszakom. Amit persze nagyon nehéz volt megállni. De nem tudtam, hogy hogy történhet meg az ilyen. Nem rakhattak minket ilyen közel egymáshoz, de valahogy mégis megtették.

- Nem jutott eszedbe, hogy esetleg én csak nagyon hasonlítok arra a valakire, akire vigyázol?

- Egy percre sem gondoltam ezt. Már az első pillanatban tudtam, hogy te nem lehetsz más, csakis Ő. Vagyis te...Na érted.

- Igen. De hidd el, biztosan nem voltál jobban összezavarodva, mint én. Nekem olyan volt, mintha kísértetet látnék, vagy mit. De amikor éreztem az illatod, és láttam a szemedet, akkor már biztosan tudtam, hogy te vagy az. Senkinek sincs rajtad kívül ilyen szép szeme... - tiszta vörös lettem, hogy ezt ki mertem mondani.

- Velem is ilyesmi volt - mosolygott. - Senkinek nincs ilyen haja, és persze senkinek nincs ilyen jó hátsója mint neked. - vigyorgott.

- Hülye - löktem meg, mire csak még jobban nevettem. Hirtelen nagyon világos lett.

- Azt hiszem fel fogok ébredni - montam gyorsan.

- De az még nem le... - már csak távolról hallottam Aaron hangját, helyette valaki másét kezdtem hallani.

- Ab, Ab, ébredj! - keltegetett Amy.

- Mi van? - nyögtem. - Remélem valami fontos dolog miatt keltettél fel, mert életem egyik legjobb álmában voltam.

- Gyere, Cassie összehányta a fürdőt... - hirtelen kipattantak a szemeim, és széles mosoly kúszott az arcomra.

Fürdőszoba

Abbie szobája

Álomőrző - 7. fejezet

Ilyen boldog még sosem voltam

Az arcár egyszer csak a kezébe helyezte, mint akinek szégyellnivalója van, vagy mint akinek rengeteg gondja van. Lehet, hogy tényleg így van, csak én nem tudok róla. Lassan felemeltem a karom, hogy a vállára tegyem a kezem, de hirtelen ellökte, felállt és ellépett tőlem.

- A fenébe! - markolt mind a két kezével a hajába, és idegesen járkálni kezdett. - Minden annyira összejött most, minden! - kiabált. - Ez már nem bírom ki . - egyszer csak megfordult, és elindult valamerre.

Utána akartam szólni, hogy hova megy, de inkább nem tettem. Ha ideges, akkor had legyen egyedül. Igazság szerint én is dühös voltam. Nagyon is. Ahogy Aaron mondta, nekem is összejött most minden.

Felálltam, és elindultam az ellenkező irányba. Majdnem felrobbantam. Idegesen trappoltam a köveken, amik hangosan zörögtek a talpam alatt. Az eső időközben eleredt, és már kezdett sötétedni. A nadrágom ki volt szakadva. Biztos ahgy felkeltem a kőről beleakadt. Remek! Még valami?

Az ajtón belépve Lina néni elkerekedett szemekkel nézett rám, de inkább nem mondott semmit, csak köszönt és jó éjszakát kívánt. Igaza is volt. Én már ma nem megyek le az biztos...

Felmentem, bementem a fürdőbe és bedobáltam a cuccaimat a szennyesbe, a gatyám pedig egyenesen a kukában landolt. Letusoltam, megmostam a hajam aztán megszárítottam. A szobámba érve felkaptam egy shortot meg egy szürke pólót és leültem az ágyamra. Még mindig ideges voltam, az agyam pedig folyamatosan zakatolt. Óóóó a fenébe, még át sem pakoltam a táskámba...Odamentem az írósztalomhoz, átraktam a könyveimet, majd indultam volna vissza az ágyamba, de valami elsuhant előttem, ami nagyon megilyesztett. Nem akartam sikítani, mert Lina néni totál halálra rémült volna. De nem is volt okom sikítani.

Ugyanis Aaron állt előttem.

- Én...én annyira sajnálom. - jött hozzám közelebb. - Tudom, hogy min mész most keresztül, de hidd el, nekem sem könnyű. Én csak... - fogta meg a kezem, majd összekulcsolta ujjainkat. - Próbálok segíteni neked, de úgy, hogy én sem kerülök bajba vagy őrülök bele... - nézett le a földre, aztán újra rám. - Bár inkább kerülnék én bajba, csak hogy te megmenekülj. Felelősséggel tartozom érted, és én elcsesztem, az egészet elcsesztem - már megint ideges volt. Megpróbálok...még egyszer közelebb kerülni hozzá, és ha megint elutasít akkor...Feladom...Most én fogtam meg az ő kezét, és közelebb léptem hozzá.

- Minden rendben lesz - szorítottam meg a kezét. - Én...Hiszem, hogy lesz majd jobb is, és tudom, hogy te mindent megtettél annak érdekében, hogy ne legyen semmi bajom. Nem lehetsz állandóan a sarkamban és figyelheted, hogy mikor esek el, vagy éppen mit csinálok a nap minden percében. Ez lehetetlen...

- De nekem ez a dolgom. Ezzel bíztak meg, nem...

- Héé, héé, héé! - fogtam meg az arcát, hogy a szemembe nézzen. - Te mindent elkövettél. Azért mert egyszer nem voltál ott velem, attól még nem fog összedőlni a világ. Én nem haragszom rád.

- Hogy...hogy tudsz nekem megbocsájtani?

- Megbocsájtani? - lepődtem meg. - Ne viccelj. Nincs mit megbocsájtanom neked. Biztos volt rá valami jó okod, amiért nem jöttél el.

- Nem tudom, hogy az jó oknak számít-e.

-Biztos vagyok benne, hogy igen. De kérlek, ma már ne beszéljünk erről többet. Nekem ez nagyon...sok.

- Igazad van, persze.

- Akkor jó. És ha nem haragszol, akkor...szeretnék lefeküdni...

- Hogyne, akkor én...

- Nem maradnál itt addig, amíg el nem alszom?

- Hidd el, semmit sem akarok jobban, mint itt maradni veled. De...nekem is..."aludnom"kell ahhoz, hogy vigyázhassak rád. Ezt majd...elmagyarázom...ha kéred...

- Szóval akkor...Ma ott leszel?

- Megígérem. Soha többet nem hagylak magadra. Még egyszer nem...

- Akkor...majd találkozunk...

- Igen. Ott várlak. - mosolygott, majd kiugrott az ablakomon.

Valamiféle nyugodtság érzettel feküdtem le és kapcsoltam le a lámpát. Megnyugtatott a tudat, hogy megígérte, vigyázni fog rám. Tíz perc múlva már aludtam is, és megint ott voltam a réten, ahol most csodák csodájára nappal volt.

Aaron a rét közepén ült, és volt nála egy...valami. Ilyen messziről nem láttam rendesen. Lassan elindultam felé, valamiféle hülye vigyorral az arcomonm amit később ő is átvett. Azt hiszem ez a zavar mosolya volt...

Megálltam előtte, de nem csináltam semmit. Csak álltam és toporogtam.

- Szia! - nézett fel rám.

- Helló - köszöntem vissza halkan.

- Egész "este" ott fogsz állni, vagy esetleg leülsz?

- Nagyon vicces vagy - gúnyolódtam, miközben leültem mellé. - Kíváncsi lennék, hogy te hogyan viselkednél az én helyemben...

- Igazad van, ne haragudj. Csak... - megint nevetett. Úgy vettem észre, hogy nyugodtabb. - Olyan abszurd ez az egész...

- Tudom, ne is mondd.

- Most teljesen más...

- Mármint micsoda? - nem értettem, hogy mire gondol.

- Ez a helyzet. Régen elég volt, ha itt vagyok melletted és nem szólok semmit csak mosolygok, most pedig beszélnem is kell veled. Mert ugye ha nem beszélnék akkor biztosan nyakonvágnál. - nevetett. Én is felnevettem.

- Ez igaz.

- Kössz...

- Jól van csak vicceltem.

- Oké, megértettem.

- Ez most nekem is más.

- Kifejtenéd ezt bővebben?

- Hát csak...Mostmár tudom, hogy ez nem csak álom, hanem valóság is egyben és...Valahogy...Tudod ennek az álom dolognak volt valamilyen varázsa. Hogy a kinti kemény világból átléphettem ebbe a gondtalan, független és mesés világba. És persze itt voltál te is...És ez nekem...

- Sokat jelentett - fejezte be helyettem.

- Még most is sokat jelent, csak...most más...

- Értelek. Hidd el, nagyon is értem. De jobb így? Mármint hogy tudod, hogy mindez valóság...

- Azt hiszem...Mert tudom, hogy odakint is várhat rám boldogság és remény...Legalábbis nagyon remélem, hogy így van... - ránéztem, és vártam, hogy mondjon valamit.

- Nem tudom mit mondjak...

- Én tudom, hogy mit kellene, de túlságosan félénk vagyok ahhoz, hogy kimondjam.

- Pedig muszáj lesz - fordult felém. - Muszáj, hogy megtudjam, te is arra gondolsz-e, amire én.

- Oké...szóval...Azt mondtad, hogy...tudod...hogy szeretsz - hirtelen nagyon ideges lett, beletúrt a hajába, és azonnal másfelé nézett. - Vagy nem is igaz?

- De, de igaz. - tiszta ideg volt.

- Hát akkor tudnod kell, hogy én is. - Igen, kimondtam! Jobb hamarabb túlesni rajta, mint itt dadogni.

- Ez...ez most komoly?

- Ilyennel nem tudnék viccelni.

- Akkor...Abbie te tényleg... - fogta meg a kezem.

- Már mondtam, hogy igen, akkor meg minek kérdezed még meg... - hirtelen felállt, és engem is felhúzott, majd szorosan magához ölelt. Annyira jól esett, hogy el sem tudom mondani.

- Annyira boldog vagyok - motyogta bele a nyakamba, amitől rajtam végigfutott a hideg.

- Én is - szorítottam meg a nyakát.

Végre igazán boldog voltam. Én Abbie Stole. Akinek az élete eddig olyan volt, mint egy hullámvasút, ami fel-le vitt egészen eddig. De most végre egyenesen mehetek tovább, és innen már úgy alakítom az életem, ahogyan én akarom. Mert innentől már a magam ura vagyok. Nekem vannak a világon a legjobb barátnőim, van egy kedves nénikém és most kaptam egy lelki társat. Aki a legjobban néz ki az egész városban. Legalábbis nekem tökéletesen megfelel.

***********

- Jó reggelt - adtam puszit a nénikémnek, aki a konyhában ténykedett.

- Nocsak, mi ez a jó kedv? - mosolygott.

- Semmi. Csak jól indult a napom.

- Értem. És van ennek a napnak neve is?

- Ahha. Amy és Cassie. Esetleg átjöhetnének ma?

- Hát persze.

- És esetleg...csinálnál Cassienak...

- Persze. Amikor jönnek ez már megszokott.

- Köszönöm - adtam neki megint puszit.

Megreggeliztem, majd felmentem, hogy felhívjam a lányokat. Amy megint morgott egy sort, hogy rendezheti át a programját, Cassie meg belesikított a telefonba, nekem meg azóta cseng a fülem...

Ledőltem az ágyba, hogy olvassak egy kicsit, mert eléggé el vagyok maradva az egyik könyvvel, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom.

- Halló - szóltam bele.

- Szia Abbie - hallottam a vonal túloldaláról a rekedtes hangot. A könyv hangos csattanással landolt a padlón. Tegnap megadtam neki a számom, de nem gondoltam, hogy ma fel is fog hívni.

- Aaron? Szia! Mi a helyzet? Hogy vagy?

- Ez inkább én kérdezhetném tőled, de kössz, megvagyok. És te?

- Én is. Este eljönnek a lányok.

- Ennek örülök. Én meg elmegyek valahova a fiúkkal. Elvileg be akarnak rúgni, de megint nem lesz belőle semmi. - nevetett.

- Gondolom. A nagy vagányok mi?

- Aha. De remélem ti nem csináltok semmi hülyeséget.

- Én biztosan nem. De te? Nem leszel részeg?

- Szoktam inni, de még sohasem voltam részeg.

- Értelek. És miért hívtál?

- Nem hívhatom fel a barátnőmet? - A szívem nagyot dobbant. Ezt még nem mondta ki eddig.

- A barátnődet? - hallottam valaki másnak a hangját a telefonban.

- Bocs, itt van anyám. Mennem kell. Majd még este felhívlak. Szeretlek.

Felugrottam az ágyról és ugrálni kezdtem mint valami hülye. Persze örömömben...

Álomőrző - 6. fejezet

A titkokra fény derül






Fogalmam sem volt, hogy hogyan mondhatnám le a csajos estét, mivel az én drága barátnőim eléggé jól ismernek és nem vesznek be akármilyen kis sztorit. Gyerük Abbie, tört a fejed! Csak nem lehet ilyen nehéz!
Az egész óra azzal ment el, hogy ezen agyaltam. Több ötlet is eszembe jutott, de egyik sem volt igazán a célnak megfelelő. A "rosszul vagyok" esetet már többször is eljátszottam az elmúlt napokban, így azt kizártam. A "nincs kedvem bocsi"-t pedig már eleve végig se gondoltam, mivel a lányok tudják, hogy ha velük kapcsolatos programom lenne, azt semmi pénzért nem mondanám le. Így marad a "Lina néninek közbe jött valami és nem ér rá, egyedül pedig nem hagy minket" lehetőség. Kicsit győzködnöm kell majd őket, de biztosan elhiszik majd...
- Ab, ne csináld, de miért? - kérdezte Amy.
- Lina néni nem lesz otthon, és egyedül pedig nem lehetünk...
- A fenébe, akkor lőttek a meggyes pitémnek...
- Ohh, ne mondd, hogy neked ez a legnagyobb problémád! Én e miatt lemondtam egy találkozót Jeasonnal.
- Ne haragudjatok, de Lina néni csak most telefonált, és ő is nagyon sajnálja, de nem tudja megoldani. Berendelték éjszakára dolgozni, és ha nem megy, akkor nem biztos, hogy legközelebb hívni fogják, és akkor...
- Oké, oké, ez csak természetes. Ha mennie kell, akkor menjen csak. Rajtunk nem múlik semmi.
- Persze. Elvégre lesz még másik alkalom is nem? Ha egy kimarad, abba nem fogunk belehalni.
- Igen, lesz még másik is... - legalább is nagyon remélem...
A lányok még kérdezgették, hogy mit csinálok este otthon egyedül, de mondtam nekik, hogy olvasgatok, meg ideje lenne már kitakarítani a szobámat, ami igaz is volt, csak nem most fogom megcsinálni. Elvégre ki tudja mennyire fog még felkavarni, ha esetleg találok egy hullát a szekrényem mélyén.
Megráztam a fejem, mintha ezzel elhesegethetném a gondolatot.
Aaron azt mondta, hogy mostmár itt van, és vigyáz rám, de még sajnos mindig nem tudom, hogy hogyan bízhatnék meg benne. Folyamatos és elég gyakori hangulatváltozásai miatt az ember csak nehezen tud elmenni rajta, pláne egy olyasvalaki, mint én. Egy őrült, bizonytalan, néha még magával szemben sem őszinte ember. Mit akarok én? Megérteni egy ilyen bonyolult dolgot, egy olyan egyszerű elmével, mint az enyém? Lehetetlen...

Kettőkor értem haza, szóval még volt két órám a találkozásig. Elmentem zuhanyozni, és átkötöttem a sebeimet is, amik már mondhatni "emberien" néztek ki, de még mindig fájtak kissé. Megszárítottam a hajam, kivettem egy farmert meg egy pulcsit a szekrényből, felvettem a tornacipőmet, és lassan lebaktattam a lépcsőn. Ettem valami ennivalót, amit valahonnan a hűtőből sikerült előkotornom, igaz, nem tudtam mi volt, de azért ettem. Tésztának néztem, de ki tudja...
A gyomrom megint fájt, és úgy éreztem, mintha kicsit szédülnék is. A kezem jéghideg volt, az arcom pedig sápadt. Biztos, hogy nem leszek beteg, de akár hiszitek, akár nem, ezek lehetnek az idegesség tünetei is. Szükségem lett volna már egy normális és nyugodt alvásra, ami előtt nem kell aggódnom, és ahol tudom, hogy még fel fogok ébredni...
Az evés befejezése után felmentem a szobámba még zenét hallgatni, hátha lenyugszom. Nem teljesen a várt eredményt kaptam, de legalább hallgattam egy kis rockot.

Bedobáltam még a szennyeseimet a mosógépbe, és elmosogattam a mosogatóban levő tányérokat, majd az órára nézve ismét végigfutott rajtam a hideg...Indulni kell, most...

Nagyon szerettem a tengerpartot, főleg ősszel. Az emberek már nem nagyon járkálnak arra felé, minden csendes és nyugodt. A hullámok zúgását lehet csak hallani, és a madarakat, ahogy néha fájdalmasan felvijjognak. A legtöbben azt gondolják, hogy ez ijesztő lehet, pedig nem az. Valagogy...Az egésznek annyira fájdalmas hatása van, vagy nem is tudom, Mikor nincs senki körülötted, és mintha a hosszú tengeparton sétálva nem látnád a partszakasz végét, olyan mintha egyenesen a végzetet felé sétálnál. Engem mégse érdekel.
A sziklás öböl, ahová most tartok pedig olyan, mint egy kivégzőhely. A sziklák magukban meredeznek, élesen, fel az ég felé, miközben valamit próbálának elmesélni. Talán egyszer valami történt, valami különleges, vagy borzalmas dolog, amiről a mai napig nem tud senki, csak ők, és arra várnak, hogy valakinek elmondhassák. A parton hideg szél fújt, és ahogy egyre közelebb értem a végcélomhoz, úgy egyre hidegebb lett, Feltettem hát a kapucnyim, és úgy sétáltam tovább. Nem gondoltam arra, hogy mi vár még rám a mai délután, egyszerűen csak ahogy az előbb mondtam, mentem a végzetem felé...
Megérkeztem az öbölhöz, de pontosan nem tudtam, hogy hova kell mennem, így hát bandukoltam tovább, keresve az ittlétem okát.
Hosszú percek teltek el, de Őt nem találtam sehol. Kis idő után feladtam, és leültem az egyik kőre, ami elég közel volt a vízhez, a hullámok csak úgy csapdosták az oldalát.
Vajon cserben hagyott? Elcsalt ide, pedig ő el se jön? Nem, az nem lehet. Biztosan nem tenne ilyet velem. De én ezt mégis miből gondolom? Nem is ismerem, ki tudja, hogy mire képes.


Ekkor viszont valami megmozdult a bal oldalamon. Ő volt az. Az egyik szikla mellett állt, és mosolygott. De a szeme nem. A pillantása kissé szúrós volt. Nem akartam rögtön letámadni, így hát türelmesen és csendben vártam a helyemen. Lassan odasétált mellém és leült, azonban tartotta a egy méter távolságot. Nem tudtam eldönteni, hogy csak miattam, vagy mert ő nem akar közelkerülni hozzám.
Valakinek el kellett volna kezdenie a beszélgetést, de egyikünk sem szólalt meg. Inkább bámultuk a tenger fölött repdeső madarakat.
- Hát eljöttél - szólalt meg halkan, rekedtes hangon.
- Igen. - válaszoltam tömören. Most mégis mit mondjak, hogy igen, csak mondd már végre, hogy miért akar valaki megölni?
- Akkor...Mivel kezdjük? - Ezen elgondolkoztam egy pillanatra. Amikor pedig eszembe jutott az első kérdés, nagynehezen kinyögtem.
- Ki vagy te? - néztem rá.
- Aaron Johnon vagyok. Nemrég költöztem ide a szüleimmel. Matek szakon vagyok, és három utcával arrébb lakok tőled - mosolygott.
Na most ez hülye? A neve és a családja rendben van, na de hogy jön a matekszakhoz az, hogy hol lakik? És egyáltalán honnan tudja, hogy hol lakom? Az utóbbit nem tudom miért kérdeztem, hiszen nem lep meg, hogy tudja...
- Nem erre gondoltam - motyogtam, miközben az ujjaimat tördeltem.
- Tudom, ne haragudj. Csak...Azon gondolkozom, hogy hogyan mondjam el úgy, hogy ne kapj sokkot.
- Ez most komoly? - néztem rá, ő pedig felhúzta a szemöldökét jelezve, hogy nem érti mire gondolok. - Ha az utóbbi egy hétben történtekre gondolok, akkor nem hiszem, hogy valami még ezeknél a dolgoknál is jobban sokkolhat. - Mosolygott egy keveset, majd nagyot sóhajtott, és elnézett a víz felé, miközben a kezével átfogta a térdét.
- Mindenhol másnak hívnak minket. Európában Vigyázónak, Afrikában Sathunak, itt pedig...Álomőrzőnek. - itt kis szünetet tartott. Nem sokan vagyunk, mivel nem minden embernek van szüksége egy őrzőre. Csak a...nagyon különlegeseknek - mosolygott.
- Várj. Ha...most jól értettem, akkor nekem...van egy ilyenem?
- Igen, van.
- Szóval akkor mostmár biztos, hogy bolond, vagyis ahogy te mondtad "különleges" vagyok - mutattam idézőjelet a levegőbe. Nem szólt semmit, csak nevetett.
- Annyira viszont nem vagyok hülye, hogy összerakjam a darabkákat...
- Mire gondolsz pontosan?
- Tudod te, hogy mire gondolok. Én nem biztos, hogy képes vagyok kimondani, szóval...
- Ha egyre gondolunk, akkor...Igen, Abbie, én vagyok a te Őrződ. - itt nagyot nyeltem, ő pedig rám emelte a tekintetét.
- Akkor készülj, mert most jön a kérdésözön. - figyelmeztettem .
- Valahogy sejtettem, de jobb minnél előbb túllenni rajta... - Na tessék...Biztos menne már el.
- Miért pont én?
- Hiszen mondtam már. Mert különleges vagy.
- Nem az. Hanem hogy miért pont téged kaptalak?
- Ezt nem mi választjuk ki. Hanem csak...úgy jön. Tudod, vannak nálunk magasabb rangúak, akik ezeket...úgymondd beosztják. Nekem téged adtak már adtól kezdve, hogy megszülettél. Illetve megszülettünk.
- És miért csak az utóbbi... - elkezdtem magamban számolni.
- Hogy miért csak az utóbbi 2 és fél hónapban jelentem meg? Ez egyszerű. Mert most volt rám szükséged.
- Nem, az kizárt dolog. - ráztam a fejem. - Akkor miért nem jöttél, amikor megh...
- Nem kell kimondanod, tudom mire gondolsz. Az más eset. Ez...nem tudom, hogy hol kezdjem el, mert ez elég...hosszú és bonyolult.
- Előbb utóbb úgy is el kell mondanod, úgyhogy essünk túl rajta nem? - idéztem gúnyosan őt.
- Rendben van, de készülj, mert nem lesz egyszerű...
Azt hiszem mégis csak muszáj lesz felemlegetnünk a szüleid halálát...Szóval az a helyzet, hogy nem egy tűzben haltak meg...
- Igen, ezt már valaki mondta...
- Igen, tehát...megölték őket. A szüleid is...Álomőrzők voltak. Tudom, ezt most megint nehéz felfognod, de inkább ledarálom az egészet, és utána hagyok időt, hogy feldogozdd.
Szóval ők igen fontos emberekre vigyáztak, és ez egy valakinek nem tetszett. Ahogyan vannak Álomőrzők, úgy vannak Álomrontók is. Az a férfi is az aki, szóval tudod...Tudom, hogy elmondott neked mindent, amit rettentően sajnálok, mert nem így kellett volna megtudnod. Szóval azok az emberek már...nem élnek. A férfi megölte őket is, rögtön a szüleid után. A férfi neve...Elaster.
Régen a szüleid, most pedig te kellessz neki, mert te két tiszta Álomőrző gyermeke vagy, ami nagyon ritka dolog. 200 évente maximum kettő gyerek lehet tiszta Álomőrzők gyermeke. Nekem csak az apám az, én nem vagyok tiszta, de örököltem az őrzőséget. A gyerekeknek nincsen semmilyen különleges képességük, azonban egy valami mégis van, ami nagyon sokat ér...A vérük. Ha valaki megissza egy tiszta gyermek vérét, akkor halhatatlan lesz, és akár uralkodhat az egész világ felett.
Elaster 17 évig keresett téged, és most megtalált. Ezért vagyok én itt. Csak az álomdban bír megölni, de amíg én ott vagyok, nem eshet semmi bántódásod.


Nem tudom meddig ülhettem ott, és meredtem magam elé, de úgy éreztem, hogy még hidegebb lett, a szél mégjobban süvített. Fel kellett dolgoznom a hallottakat, bár nem volt könnyű. Tiszta gyermek? Én? Mindenre gondoltam volna, csak erre nem. És a szüleim is? Nem hittem, hogy ők sem egyszerű emerek. És ez az...Elaster vagy kicsoda. Miért akarja vezetni a világot? És persze az én vérem segítségével...Ez teljesen...lehetetlen...
- Amik... - szólaltam meg hirtelen, pedig nem is akartam, de ezt muszáj volt megkérdeznem. - Amik az álmaimban történnek...kettőnk között...Azok valóságok, vagy csak én képzelem be?
- Miért, mik történnek kettőnk között? - Basszus, ez nem is tud semmiről? Ez nagyon kellemetlen.
- Semmi, inkább hagyjuk... - vörösödtem el.
- Oké, de azért remélem ezek után még fogod velem a csillagokat nézni?
- Te szemét! - böktem vállon, de csak nevetett. Szóval igaz. Ez mind valóság... - És ez mindig ilyen?
- Micsoda?
- Hát... az Őrző és a...védenc közötti kapcsolat...Hogy együtt nézik az eget, és ölelgetik egymást?
- Nem, ez nem... - halkult el a hangja. - Én nagyon sajnálom. Az volt a dolgom, hogy vigyázzak rád. Bújjak meg egy fa mögött, és nézzem, hogy mikor esel bele egy gödörbe, vagy öltözzek be valaminek, és legyek a legjobb barátod. De én...Pont az ellenkezőjét csináltam. Nem bújtam el, de még csak nem is állcáztam magam. Amikor megláttalak, tudtam, hogy ez nekem nem fog menni. Így hát odaálltam eléd, teljes valómban, és hagytam, hogy jöjjenek a dolgok maguktól. Nos ez az egész folyamat addig ment, amíg már nem tudtam visszafordítani.
Egész nap azon imádkoztam, hogy végre legyen este, és újra találkozhassak veled, hogy újra megérinthesselek, hogy érezzem az illatod, és hogy tudjak vigyázni rád... Ennek nem így kellett volna történnie...Nem én tehetek róla...
- De mégis miről? - kérdeztem zavartan, hiszen én is ugyanezeket érzem.
- Hogy beléd szerettem...

Álomőrző - 5. fejezet

Változás a levegőben



A földön ültünk a falnak támaszkodva, ő engem nézett, én meg a kezemet. Valahogy nem volt erőm a szemébe nézni azok után, amit tettem. Leégettem az egész suli előtt, és totál hülyét csináltam magamból nem csak mások előtt, hanem előtte is...Vajon most mit gondolhat rólam?
Biztos azt, hogy egy hülye hisztis csaj vagyok, aki csak úgy sírvafakadt...A semmiért. Mert ő igazából nem tudhatja, hogy miért kezdtem el bőgni. Mégis most úgy éreztem, mellette teljes biztonságban vagyok.
- Fájnak? - kérdezte hirtelen. Azonnal nem tudtam, hogy mire gondol, de aztán leesett.
- Nem annyira - motyogtam halkan. Pedig igazából fájtak, de annyira azért mégsem, mint a lelkemben levő sebek. A félelemtől, fájdalomtól és az állandó stressztől belül teljesen legyengültem. Már két napja szinte alig aludtam valamit, enni se ettem sokat, és egy kicsit a lányokat is elhanyagoltam...
- Ms. Stole! Maga mégis mit keres itt? Azonnal mennyen ki a fiú mosdóból! - Az irodalomtanár jött be az ajtón, aztán pedig jól le is szidott...Így kelletlenül felálltam, és kimentem az ajtón. Csengettek, én pedig indultam volna az órámra, de egy kéz megfogta a kezem, és megállított. Eddig észre se vettem, hogy Aaron követett, azt hittem egyedül vagyok.
- Nem lesz semmi baj! - suttogta a fülembe. - Mostmár vigyázok rád! De tegyél meg nekem valamit! - a hangja kedvesről átváltott hidegre, amitől kirázott a hideg... - A lányokon kívül senkivel ne állj szóba! A suli sem...vagyis nem biztonságos! - Felnéztem rá, a pillantása szinte perzselt. - Ígérd meg, kérlek!
- De miért? Hiszen itt nincs is...
- Csak ígérd meg! - szakított félbe.
- Rendben. Megígérem.
- Majd találkozunk - mondta már kicsit kedvesebben, majd sarkon fordult, és elindult az órájára.

*******



- Abbie! Ez mégis mi volt? - jött oda hozzám Amy, amint beértem a terembe.

- Figyelj, Amy. Ne haragudj, de ehhez most tényleg nincs semmi agyam. Majd...majd megbeszéljük jó?

- De Abbie, ez nem várhat, mi...

- De igen, Amy, várhat! - szakította félbe. - Ab tudja, hogy bármit elmondhat nekünk. És biztos vagyok benne, hogyha úgy érzi hogy képes rá, akkor el is mondja.
- Kössz Cass - motyogtam a füzetembe. Amy fújtatott egyet, de inkább leült és csendbe maradt.

Tudtam, hogy földrajzórám van, és hallottam, hogy a tanár a térítőkről beszél, de ennél többet nem bírtam felfogni. A gondolataim Aaron és az álmok körül forogtak. Megint. Vagy még mindig? Nem tudom eldönteni...Hogy érti azt, hogy a suli nem biztonságos? Már 2 éve itt tanulok, és csak most lett veszélyes? Az kizárt dolog...Mi lehet itt olyan, amitől félnem kellene? Na jó, az igazgatón meg a focicsapaton kívül? De komolyra fordítva a szót...Nem tudom mi lehet itt, de ahogy Aaron beszélt róla, nem lehet kellemes dolog...Amikor vége lett az óráknak, elindultunk a következőre. És ezt még megismételtük kétszer. Az egész délelőttöt kábulatban töltöttem, szinte semmi nem jutott el a tudatomig. Az ebéd előtti órán a folyosón találkoztam Aaronnal. Vagyis találkozásnak nem lehet nevezni, mert csak elmentünk egymás mellett, de valahogy most annyira más volt. A szeméből eltűnt az a gyűlölködő pillantás, helyette már csak a kedvességet és csillogást fedeztem fel. Rám mosolygott, és ahogy elmentünk egymás mellett, hozzáért a kezemhez. Vagyis olyan volt, mintha végigsimított volna rajta. Persze lehet, hogy csak képzeltem. Halványan visszamosolyogtam, az arcom pedig tiszta vörös lett.

A folyosón többen megbámultak. Vagy azért, mert látták, hogy most mi is folyik itt, vagy azért, mert a délelőtti kis akcióm jutott eszükbe. Nem tudtam pontosan. De gondoljanak csak amit akarnak. Nem különösebben érdekel...
- Na, Abbie, ez mi volt? Ez már engem is érdekelne... - mondta Cassie.
- Semmi. - zártam le a témát.
- De...
- Semmi de, Cass. - szólt közbe Amy. - Nem te mondtad, hogy ha majd akarja, elmondja?
- Jól van, igazad van, de muszáj mindig szórakoznod velem?
- Én nem szórakozok. Csak elmondtam azt, amit te az előbb. Ennyi.
- Ennyi?! Mégis hogy...
- Lányok! - szóltam rájuk kicsit hangosabban. - Lécci, ne veszekedjetek! Szétmegy a fejem. Nem akarok vitát.
- Jól van, befejeztük.
- Igen, nem veszekszünk.
- Köszi. Na gyertek! - indultam be a terembe.

Óra után mentünk ebédelni, közben pedig előálltam az ötletemmel.
- Nem jöttök át ma este aludi? A nénikém már hiányol titeket. És péntek van. Holnap nem lesz suli se.
- Lesz meggyes pite? - kérdezte szinte azonnal Cassie.
- Ööö...nem tudom, majd megkérem, hogy csináljon.
- Akkor én megyek! - szögezte le.
- Amy? - fordultam felé.
- Ha csajos buliról van szó, akkor nekem ott a helyem. Még szép, hogy megyek!
- Akkor oké! - mosolyogtam rájuk.

Az ebédlőben beálltunk a sorba, megvettük az ebédet, és leültünk az asztalunkhoz. Enni kezdtünk, közben pedig szerveztük a csajos estét. Nem szoktunk különösebben nagy bulit rendezni, de ha már összegyűlünk, akkor megadjuk a módját. Hajnalig fennvagyunk, összeeszünk mindent, na meg persze pletykálunk, mint minden normális tini. Normális? Én normális? Na, jókról beszélek...
A ebédlőben mindig hatalmas a ricsaj, de a csajokkal egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy még hangosabban kezdtek beszélni a diákok. Felnéztünk a tányérunkból, és megláttuk a nagy zsongás tárgyát. Ők voltak azok. Aaron és Josh egy asztalt cipelt át a termen, és egyenesen felénk tartottak. Odajöttek hozzánk, és az asztalukat hozzátolták a miénkhez. Amy álla a földön volt, Cassie rögtön szemezni kezdett Joshsal. Én meg csak bámultam Aaront. Ahogy lassan közeledett felém, majd megállt mellettem, odahúzta a székét, és leült velem szembe.
- Sziasztok lányok! Aaron vagyok - mutatkozott be a lányoknak.
- Amy vagyok - nyújtott kezet.
- Én meg Cassie.
- Ők pedig Josh és Matt. - mutatta be a két fiút, akik az asztal másik oldalán ültek.
- Fiúk, ő itt Abbie - A nevemet valamilyen fura hangsúllyal ejtette ki, de nem tudtam mivel beazonosítani.
- Sziasztok - köszöntem.
- Hello - köszöntek kórusban.
Josh Cassievel kezdett beszélgetni, Amy pedig telefonált. Mattnek sürgős dolga akadt, így kettesben maradtam Aaronnal.
- Te...te meg hogy...? - dadogtam.
- Hogy hogy kerülök ide? Hát tudod idejárok suliba.
- Nem úgy gondoltam - mondtam.
- Igen, tudom - mosolyott. - Mondtam, hogy majd találkozunk.
- Igen, de nem így képzeltem. Azt hittem, hogy majd suli után, vagy órán, vagy valami...Na de itt...Az egész ebédlő minket bámul - hajoltam hozzá közelebb.
- Igen, azt vettem észre. - nézett körbe, majd utána vissza rám. - Végeztél? - bökött a fejével a tányérom felé.
- Igen.
- Akkor jó - mosolygott, majd megfogta a kezeimet, és játszani kezdett az ujjaimmal. Borzongás futott rajtam végig, az arcomtól a lábujjamig.
- Itt a csajod! - vigyorogtam rá.
- Hogy ki?
- Hát a barátnőd.
- Milyen...? - hátranézett, egyenesen az őt bámuló lány szemeibe.
- Tudod, a múltkor azt mondta, hogy mennyire tetszel neki, meg hogy meg akar szerezni magának. Sajnos én már azt nem fogom látni, mert addigra megöl...
- Ne is mondj ilyeneket! - nevetett, de hirtelen el is komorodott. - Ez nem jó vicc, te is tudod.
- Igen, ne haragudj - szegtem le a fejem. A keze hirtelen az állam alatt volt, hogy a szemébe nézzek.
- Nem haragszom. - mosolygott. - És nem a barátnőm. Nem szeretem a szőkéket...
- Értem... - Na ezzel meg mire célzott?
- Ömm - nyögött. - Esetleg...suli után lenne kedved egyet sétálni? - Ezt komolyan mondta?
- Hát...suli után még haza kell ugranom, de ha neked jó, akkor délután ráérek.
- Rendben. Mondjuk 4 óra?
- Oké, az jó! Hol?
- Ismered a sziklás öblöt?
- Igen.
- Arra nem járnak sokan, és azt hiszem...nekünk az pont jó lenne...
- Oké, akkor 4-kor ott. Most ha nem baj, megyek órára. - álltam fel. - Délután majd találkozunk.
- Rendben. Akkor ott várlak.
Meg akartam kérdezni, hogy máshol is várni fog-e, de inkább ezt a kérdést meghagyom délutánra. Egy valami viszont eszembe jutott. Nem volt sok erőm végiggondolni, de muszáj volt. Ha a lányok ma nálam alszanak, akkor hogy fogom nekik megmagyarázni, ha esetleg - bár nem akarok belegondolni, és remélem, hogy nem így lesz - megsérülök? Mit mondok nekik? Bocsi csajok, mindjárt jövök, csak ez előbb valaki megpróbált kinyírni. Aludjatok csak nyugodtan tovább!
- Cassie, Amy, jöttök? - néztem rájuk.
- Igen - állt fel Amy.
- Megyek - sóhajtott fel Cassie, majd ő is felállt. Vetett rám egy gyilkos pillantást, biztos még maradni szeretett volna. Nem kellett volna megkérdeznem, hogy jön-e.

És van még valami...Le kell mondanom az esti csajos bulit...Muszáj...Ameddig nem lesz rendben ez az egész "álom" dolog, addig nem lehetek velük...

Álomőrző - 4.fejezet

Elméletek




Az egész óra alatt engem bámult. Vagyis nem is engem, hanem a karom, amiből már annyira folyt a vér, hogy átütött a pulcsimon is...
Én persze nem nézhettem rá, mert akkor kaptam egy gyilkos pillantást tőle, amitől ez embernek egy életre elment a kedve. Amy hátranézett, és meglátta a kettőnk között levő feszültséget, majd oldalra bökött a fejével. Én meg inkább csak megráztam a fejem, jelezve, hogy mindegy.

A csengetésnél szinte azonnal felállt, és elhagyta a termet. Még a haverjait sem várta meg. Gondoltam, majd találkoznak valahol. Lassan összeszedtem a cuccaimat, és én is elndultam a lányokkal haza. Már nagyon elegem volt ebből az egészből, és nem vágytam semmi másra, csak egy jó meleg fürdőre. Az ajtón kiérve egy kéz elkapott hátulról, és átölelt. Mi a fene? Hátranéztem, és azt hittem, ott helyben összeesek. Aaron ölelgetett mosolyogva, én pedig legszívesebben bevertem volna neki egyet. Ezt mégis hogy képzeli? Elindult velem a kijárat felé, miközben még mindig a derekamat szorongatta. Hátranéztem, és megláttam a folyosó közepén lefagyott lányokat, amint utánunk bámulnak.
- Te meg mi a jó fenét csinálsz? - kérdeztem visszafordulva hozzá.
De nem válaszolt, csak kisétált velem a suli elé, majd amikor kiértünk a járdához, elengedett, és otthagyott.
- Abbie, Abbie! - szaladtak felém a lányok.
- Ab, drágám, ez mégis mi volt? - kérdezte Amy.
- Fogalmam sincs. De az biztos, hogy jó messzire el fogom kerülni ezt az őrültet...

A lányok a hazafelé úton egész végig azt beszélték, hogy vajon mit akart ezzel Aaron. Úgy tárgyaltak ki mindent részletesen, mintha ott se lennék. Igaz, hogy sok mindent nem fogtam fel a beszélgetésükből, de akkor is zavart, hogy csak úgy előttem tárgyalják ki az ÉN gondomat, ami csak ÉN rám tartozik, és amit ÉN szeretnék egyedül - mondom egyedül - megoldani.
De ők csak folytatták tovább a beszélgetést, én pedig az utcánk elé érve egy sziasztokkal otthagytam őket. A házba beérve becsaptam az ajtót, felrohantam az emeletre, a táskámat pedig csak ledobtam az ágyamra. A fürdőben megengedtem a vizet, és az egyik kedvenc könyvemmel befeküdtem a kádba, hogy még véletlenül se gondolhassak semmire. A melegvíz lenyugtatott, jó hatással volt rám, igaz, a karomat egy kicsit csípte.
A tervem pillanatok alatt semmivé foszlott, ugyanis amikor olvasni kezdtem, egyetlen egy darab szót sem birtam értemlesen felfogni. A gondolataim máris Aaron, az álmom, és a karomon levő seb körül kezdtek keringeni. Ingerülten dobtam le a könyvet a földre, ami egy csattanással jelezte, hogy padlót ért. A fejem a kád szélének támasztottam, behunytam a szemem, és próbáltam megnyugodni. Magamban kezdtem összerakni ennek a zavaros dolognak a lényegét.
Először is itt van Aaron. Biztos vagyok benne, hogy ő ugyanaz a fiú, mint akit az álmaimban látok. Másodszor a fűszál. Nem tudom, hogy hogy került a könyvembe, nem tudom, hogy ki rakta bele, ne tudom, hogy mikor, de hogy nem a szél fújta bele, az is biztos. Álmomban is egy fű vágta meg a kezem, aminek a nyoma még mindig itt díszeleg az egyik ujjamon. Harmadszor pedig itt van ez a hatalmas nagy vágás a kezemen, amit szintén nem tudom, hogy hol szereztem, de hogy az álmomban is ott éreztem a fájdalmat, és itt van ez a....

Ekkor világosodtam meg. Az összes dolognak, ami az álmomban történik, van egy megfelelője a valóságban is.
Kikászálódtam a kádból, megtörölköztem, felvettem egy farmert, meg egy pólót, és leültem az ágyamra, kezemben egy tollal és egy darab papírral. Mindent leírtam, amit az előbb magamban kigondoltam. Csak most kicsit átláthatóbban.


Álombeli fiú - Aaron
Álombeli vágás - A vágás az ujjamon + a véres fűszál a könyvemben
Ismét álombeli vágás - Egy hatalmas seb a kezemen

Minden összefüg. Vagyis ami megtörténik az álmokban, annak van nyoma a valóságban. Tudom, hogy egy épeszű ember nem találna ki ilyet, és nem is hinné ezt el nekem, de én biztos voltam benne, hogy igazam van. Valahogy meg kell bizonyosodnom arról, hogy nem őrültem meg. Ma. Ma alvásnál valamit fogok csinálni magammal. Megint szerzek egy vágást, vagy mit tudom én. De valamit tennem kell.
Lementem a konyhába vacsorázni valamit, majd amikor végeztem, visszamentem a szobámba, és megcsináltam a házit. Nem volt sok, elvégre ha órán figyel az ember, akkor sokminden megmarad benne.
Amint végeztem, bedobáltam a táskámba a könyveimet, átvettem a farmert és a pólót egy pizsire, és lefeküdtem.
Az alvás nem is váratott sokáig magára, mert percek múlva már a réten találtam magam, ahol először Aaront kezdtem keresni, de amikor nem találtam, feladtam, és azon kezdtem filózni, hogy mivel tegyek kárt magamban. Amikor indultam volna egy kőért, hogy végighorzsoljam vele a kezem, egy erős kéz elkapta a nyakamat, és szorítani kezdte. Hátra akartam fordulni megnézni, hogy ki a támadóm, de ekkor megszólalt.
- Tudod, én nagyon türelmes ember vagyok, játszadozni viszont kevésbé szeretek. - Ugyanaz az ember volt, mint aki tegnap este sebesített meg. - Tégy meg nekem egy szivességet, és had végezzek veled minnél hamarabb.
- Lehet egy utolsó kívánságom? - kérdeztem rémülten. Ezzel akartam egy kicsit elterelni a figyelmét, ami úgy láttam sikerült is, mert a szorítása enyhült a nyakamon.
- Na jó, nem bánom, mondd - sóhajtott nagyot.
Ekkor nagy lendülettel belerúgtam a legérzékenyebb pontjába, ő pedig a fájdalomtól térdre esett.
- Dögölj meg! - mondtam, majd szaladni kezdtem, és kerestem a fényt, de nem találtam. Biztosan még éjszaka van. Nincs más választásom, valahgy fell kell ébrednem. Csipkedtem a karom, miközben futottam az erdőben, de ez nem használt. Mi a fenét csináljak? Ekkor beugrott. Egyszer álmodtam valami rosszat, és úgy sikerült felébrednem, hogy kinyitottam a szemem.
Hát most is így tettem. Szorosan lehunytam, aztán pedig kinyitottam a szemem.


A fák helyett mostmár a szobám plafonját bámultam, és hálás voltam ezért az emlékért. Tudtam, hogy a "gyilkosom" nem járt messze tőlem, mert láttam a kését a szemem előtt, ami aztán fájdalmasan végigsiklott a nyakamon...
Felkeltem, és a fürdőbe rohantam. Felkapcsoltam a villanyt, tükör elé álltam, és igazam volt. A nyakamon volt egy hosszú, de nem mély vágás, viszont ez is vérzett. Ezt is bekentem, majd kábultan visszamentem a szobámba. Az óra hajnali kettőt mutatott, én viszont nem akartam újra elaludni. Elvettem az éjjeliszekrényemről az IPodomat, lefeküdtem, és hangosan hallgatni kezdtem a zenét, hogy nehogy elaludjak. Több órán keresztül néztem a falakat, és gondoloztam újra el a történteken, de más magyarázat ennyi idő alatt sem jutott eszembe...
Lassan reggel lett, a fény kezdett beszivárogni a függönyön keresztül. Ledobtam magamról a takarót, és megvártam, amíg a telefonom jelez, kinyomtam, majd elindultam zuhanyozni. Tusolás után megláttam magam a tükörben, és mit ne mondjak förtelmesen néztem ki. A szemeim alatt lilás árnyékok, és az arcom is egy kicsit fel volt püffedve, pedig nem is sírtam...olyan sokat.
Felöltöztem, megszárítottam a hajam, és megpróbáltam valamit kezdeni az arcomma, hogy tükörbe bírjak nézni...hogy egyáltalán msá rám tudjon nézni. Magasabb nyakú pulcsit vettem fel, hogy a vágás takarva legyen a nyakamon, de egy kicsi még így is kilátszott belőle.
A kezemen a vágás szépen gyógyult, én viszont szépen ki voltam borulva...


Nénikém a koynhában csinálta a reggelit, amikor pedig hátra fordult hogy köszönnyön, eltátotta a száját, majd gyorsan be is csukta.
- Nem bírtam aludni - motyogtam leülve egy székre. Inkább én kezdtem el a magyarázkodást, minthogy ő jöjjön a lelkizéssel.
A reggelimet csak kavargattam, egészen addig, amíg a kis pelyhek fel nem szívták magukat tejjel, és nem néztek ki úgy, mint az én arcom smink nélkül...
Betettem a tálat a mosogatóba, elköszöntem Lina nénitől, majd indultam a lányokhoz.
Ők már tíz méteres távolságból látták rajtam, hogy valami nincs rendeben, és szaladni kezdtek felém.
- Abbie, mi a baj, szörnyen...
- Igen, tudom, szörnyen nézek ki - szakítottam félbe Amyt.
- Én nem ezt akartam mondani - mentegetőzött. - Hanem hogy szörnyen aggódtunk érted a tegnapi miatt. Olyan voltál, mint valami zombi...
- Igen, és ma se néz ki valami jól - szólt közbe Cassie. Amy erre jól megcsapta a vállát.
- Kössz szépen, Cass. Én éppen lelket próbálok önteni belé, te meg szépeen elrontod. Muszáj mindig ezt csinálnod?
- De hát én csak azt mondom, amit gondolok...
- Igen, és ez túlságosan is nagy baj, mivel...
- Lányok! - szóltam közbe halkan. - Ne vesszetek össze miattam, inkább mennyünk suliba, jó?
- De Ab, el kell mondanod, hogy mi bánt, mi csak...
- Mi csak segíteni akarunk - vágott közbe megint Cass. Amy kezdte volna megint az " én megmondtam, hogy ne szólj közbe" szöveget, de én gyorsabb voltam.
- Nem akarok róla beszélni.
- De ha meggondolod magad, tudod, hogy mit itt vagyunk.
- Nekünk bármit elmodhatsz - helyeselt Amy. Megöleltem őket, majd elindultunk a suliba.


A folyosón nem egy ember nézett meg, Amy pedig ilyenkor nem kissé kapta fel a vizet. Persze én azonnal rászóltam, hogy ne szóljon semmit. Megértő volt, és most az egyszer teljesítette a kérésem. Az első óra kezdetéig volt még negyed óra. Ma egy kicsit hamarabb jöttünk, mint szoktunk. Épp a folyosón mentünk átt a nagy ember tömegben, amikor ritkulni kezdtek, és megint szembe jöttek velünk ők. Aaron jött középen, mellette a két barátja. Amikor összeakadt a pillantásunk, az arca megváltozott. Aggódó lett, az ajkai elnyíltak. Végignézett rajtam, de szinte azonnal meg is állt, mert észrevette a nyakamon épp hogy csak kilógó sebet. Untam már ezt az egészet. Miért nem tud leszállni rólam? Vagy ne bámuljon így, vagy ne legyen ilyen bunkó és beszéljen velem. Az idegesség és a feszültség az álmok miatt hirtelen felgyűlt bennem, könnyek formájában jelentek meg. Hirtelen elvesztettem a fejem, és megálltam Aaron előtt. Belenéztem a szemébe, és most az aggódás, és a nemtörődömség mellett láttam az értetlenséget is. Mintha megállt volna az idő körülöttünk. És igaz. Mindenki lefagyva bámult minket. Valahogy most mégsem érdekeltek.
- Miért nem vigyáztál rám? - kérdeztem tőle, majd zokogva a nyakába borultam. Tudtam, hogy oltári nagy hülyét csinálok magamból, de nem tudtam irányítani az érzéseimet. Aaron reakciója viszont meglepett. Szorosan átölelte a derekam, majd egy kicsit felemelve a talajról elindult velem valahova, miközben megpróbált csitítani. A szemem végig csukva volt. Nem gondoltam semmi másra, csak beszívtam az illatát, miközben még mindig sírtam.
Ajtónyitódást hallottam, amit egy csapódás követett. Aaron még mindig szorosan tartott, de nem már nem voltam a levegőben, sőt, inkább nagyon is lent voltam. Kinyitottam a szemem. A földön ültünk a fiú mosdóban. Jól láttam és érzékeltem mindent. A lábait körülöttem, a két kezét, ami az arcomat simogatta, a dallamos hangjátók kezdtem megnyugodni.
- Shhhhh, Abbie - nyugtatott. - Nincs semmi baj. Nyugodj meg! Mostmár itt vagyok! Ne félj!
- M...mm...miért n...nem vigyáztál rám? - ismételtem meg a kérdésem még mindig sírva.
- Én annyira sajnálom - húzott magához, és megpuszilta a homlokom...

Álomőrző - 3. fejezet

Nem erre számítottam




Ez nem lehet igaz. Ilyen nincs! Most valaki biztos csak szórakozik velem, mert kizárt dolog, hogy ilyen megtörténhet a valóságban.
Már percek óta meredten bámultam a könyvet a padlón, és a benne levő egyetlen kicsi, mégis rendkívül ilyesztő tárgyat. A véres fűszál olyan pontosa volt a lapok közé helyezve, hogy ne essen semmi baja, és a könyv tulajdonosa biztosan megtalálja. Na persze, hogy nekem sikerült. Miért nem esett ki belőle valahova? Miért kell nekem mindig ilyen helyzetbe kerülnöm? Először is ott van az képzelt fiú, akiről kiderült, hogy nem is annyira képzelt, mivel ugye ma találkoztam vele. Másodszor pedig itt van ez a hülye kis növény, ami pont az irodalom könyvembe került bele, és pont ma. De már nem sokáig lesz itt! Azzal egy határozott mozdulattal megfogtam, majd egy gyönyörű karmozdulattal úgy kihajítottam az ablakon, hogy öröm volt nézni.
Tudtam, hogy ma este már semmi máson nem fog járni az eszem, csak ezen, és tudtam azt is, hogyha az akarom, hogy ez a mai borzalmas nap végetérjen, akkor minnél hamarabb el kell aludnom. A házimat gyorsan megcsináltam, majd elolvastam az irodalmon kapott kis részt, amit mindenkinek el kellett olvasnia holnapra. Ez eszembe juttatta, hogy holnap megint Mr. Bunkó mellett kell ülnöm. Remek! Ezzel becsaptam a könyvemet, és elmentem aludni.

Nem kellett sokat várnom, megint a szeretett réten találtam magam, most azonban valahogy mégis más volt. A Hold éppen hogy csak adott egy kis fényt, a rét mellett fekvő folyó vizét ezzel teljesen sötétté, és zavarossá téve. A csillagok egyáltalán nem látszottak, mondhatni minden sötétségben úszott.
- Aaron? - szólaltam meg. Teljesen hülyének éreztem magam, ahogy őt hívtam. Még csak az se biztos, hogy így hívják! Egy faág reccsenésére lettem figyelmes, majd a fák között láttam egy árnyékot elsuhanni. Csak egy pillanat volt, én mégis megilyedtem. Nem sokkal később az árny újra megjelent, most hosszabb időre láthattam, és meg tudtam állapítani azt is, hogy egy ember. Vagyis annak tűnt, amíg a Hold gyenge fénye meg nem világította kissé. Nem volt magas, szinte alig volt nagyobb nálam. Hosszabb barnás haja össze volt kócolódva, és úgy ölelte körül sebhelyes arcát, mint valami fátyol. Hosszú kabátot, és egy fekete csizmát viselt. Ahogy közeledett felém, én úgy hátráltam.
- Ő most nem tud itt lenni, fontosabb dolga akadt. - Ahogy megszólalt, végigfutott a hátamon a hideg. - Remélem, azért én is megfelelek neked.
- Ki maga? - kérdeztem bátortalanul.
- Az most nem fontos, Abbie - rázta a fejét gonosz mosollyal az arcán. Mégis nem ez rémisztett meg, hanem hogy tudja a nevem.
- Honnan...
- Hogy honnan tudom a neved? - szakított félbe. - Mondhatni mindent tudok rólad...És a szüleidről is.
- A...a szüleimről? - dadogtam.
- Bizony Abbie, róluk. Tudom, hogy milyen volt a kapcsolatotok, hogy mennyire szerettek téged, hogy mikor, és hogyan haltak meg...
- És az utóbbit honnan tudja?
- Onnan, hogy én öltem meg őket...
A kezem remegni kezdett, szinte fel sem fogtam, amit az előbb ez a férfi mondott. Ő ölte meg a szüleimet? De hát hogyan, és mikor, és mégis...
- Igen, biztosan nagyon sok kérdésed lehet. De legyen annyi elég, hogy álmukban öltem meg őket, aztán felgyújtottam a házatokat, hogy balesetnek látszódjon. És hogy miért? -mosolygott tovább. - Mert útban voltak. Úgy ahogy most te is, és veled is végezni fogok...
Lassan kezdett közeledni felém, én pedig félelemtől és dühtől összezavarodva szaladni kezdtem, be a fák közé, hogy minnél távolabb kerüljek a férfitól. Valahol messze tőlem halk csipogást hallottam, és próbáltam a hang irányába rohanni. A csipogás egyre erősödött, már szinte hangos volt, aztán erős fényt láttam. Még gyorsabban futottam a fény felé, de mielőtt még belementem volna, erős fájdalmat éreztem a karomon. Felsikltottam az érzéstől, de minden erőmet összeszedva beléptem a fénybe, és kinyitottam a szemem...

A telefonom oltári hangosan csörgött, a dobhártyám majd be szakadt, a nap pedig úgy sütött be az ablakomon, mintha kicsit sem zavarná, hogy valakit épp megvakít. Mégis hálás voltam nekik, mert segítettek felébredni abból a rossz ál...
Azt akartam mondani, hogy álomból, de amint megláttam magam mellett a véres lepedőt, és a kezemből folydogáló vért, tudatosult bennem, hogy nem álom volt, és az is bebizonyosodott, megbolondultam...
Felkeltem, és a kezemet fogva betántorogtam a füdőszobába, hogy lemossam a kezemről azt a sok vért. Amikor már a naggya piros massza lejött, megláttam a nem kis vágást, ami elcsúfította a kezem. A vér ismét lassan kezdett előtörni belőle, én pedig ezt látva kinyitottam a szekrényt, és levettem a polcró azt a kis flakont, amit egyszer az orvostól kaptam. Ha megvágom magam vagy valami hasonló, be kell kennem, és ez csökkenti a vérzést, illetve picit beszárítja a sebet. Rákentem a folyadékot, ami szinte azonnal hatott, és a vérzés minimális lett. Betekertem kötszerrel, majd gondosan leragasztottam, és indultam felöltözni. Na igen...tegnap még nem erre számítottam...
Semmi erőm és idegzetem nem volt az álomra és a sebemre gondolni, ezért tökre szokványos dolgokon törtem az agyam. Lesz ma egy tesim...fúú de utálom! Aztán bioszon békát fogunk boncolni. Remek! Remélem nem fogok mindent összehányni. Amíg ezeken gondolkoztam, kivettem a szekrényből a mai ruháimat, felöltöztem, majd amikor a békaboncolós résznél jártam, dudorászva felkaptam az ágyról a véres lepedőt, és elvittem a fürdőbe beáztatni. Megfésültem a hajam, fogat mostam, felvittem egy kis sminket, és a táskámat felkapva levágtattam a lépcsőn. Regelizni nem bírtam, így újságolvasással töltöttem az időt, amíg a lányok elé nem megyek. Lina nénim nem volt otthon, és csak késő este jön majd haza. Amikor elérkezettnek tartottam az időt, felvettem a cipőmet, és kimentem a házból.

A lányok már a szokásos helyükön vártak, és mint minden reggel üdvözöltük egymást, majd elindultunk a suliba. Amy boldogan újságolta, hogy kibékült Jasonnal, aztán el is komorodott, mert eszébe jutott, hogy az anyja még mindig nem adta vissza a telefonját. Cassie is vidám volt, mert ő meg kapott egy e-mailt a lovagjától, akinek a neve is kiderült. Josh.
Türelmesen meghallgattam a csajokat, majd én is "örültem" egy sort velük, hogy mind a ketten jól vannak. Viszont mikor rám került a sor, hogy meséljek, előálltam egy kamu sztorival, hogy szépen élek boldog vagyok blah blah blah. A lányok elhitték, de láttam rajtuk, hogy mégsem. Biztos nem akartak zaklatni, és úgy gondolták, hogyha akarom akkor elmondom majd mi bánt.
A suli előtt nagy csajtömeg állt, és az új jövevénykeről beszélgettek. Vagyis a három fiúról. Én, mint akit nem érdekel, inkább elindultam be a suliba, és megkerestem a matek termet.

Az óra gyorsan eltelt, a lányokkal jókat röhögtünk a tanáron, aki mindig vagy megbotlott valamiben, vagy hülyeségeket beszélt. Matek után biosz következett, amin szerencsére nem hánytam, pedig erős késztetést éreztem rá. Amynek viszont elege lett a békából. Felhhúzott egy kesztyűt, megfogta a szétvagdalt állatot, és odacsapta a falnak. Tiszta véres trutyi lett az egész, majd amikor lassan kezdett lecsúszni a falról, leesett a földre, a tanár pedig nem nézve a földet rálépett, de nem vette észre. Mi hangosan elkezdtünk nevetni, a dili pedig odajött, hogy mi a jókedvük témája. Beadtunk neki egy kamu sztorit, majd amikor megkérdezte, hol van a békánk, azt mondtam, hogy odaadtuk Tylernek, mert megakadtunk vele, és ő felajánlotta, hogy segít felboncolni. Tesin nem kerülhettem azt a kérdést, amitől egész nap féltem. A tesitanár odajött hozzám, és érdeklődve nézni kezdte a kötést.
- Mit csinált, Miss Stole? - kérdezte fejcsóválva.
- Tegnap felbuktam a padkában a házunk előtt, és végigcsúsztam a betonon vagy ét métert.
- Gratulálok! - fogott velem kezet, majd elindult egy labdáért, ami a röplabdához kellett.

Ma az utolsó órám jött. Irodalom. Remek. A lányokkal előtte elmentünk ebédelni, Cassie pedig mindenhol Josht kereste, majd amikor megtalálta mosolygott egy keveset, és leült az asztalunkhoz. Nem láttam sehol Aaront, és nagyon reménykedtem benne, hogy ma nincs itt, és nem kell találkoznom vele. Ettem egy kis szendvicset, ittam egy kis vizet, de más nem ment le a torkomon. Az irodalom terem előtt még jobban elfogott az idegesség, de egyszer csak be kell mennem. Amikor beléptem, nagyot sóhajtottam, mert láttam, hogy Ő nincs ott.
De. Ott van. Csak én néztem rossz helyen. Ott ült, és olvasott egy könyvet. Az arca aggodalmat tükrözött, a keze vagy ölölben volt, és a lapokat markolászta, vagy idegesen tördelte az ujjait. Majd mintha csak megérezte volna hogy nézem, felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Elindultam a helyemre, és közben láttam, hogy nagyot sóhajt, mint aki megnyugodott vagy megkönnyebbült. Leültem mellé, és előhalásztam a könyvem a táskámból, majd kerestem egy tollat is. Idegesen vártam, hogy elkezdődjön az óra, és hogy vége legyen, hogy mehessek végre haza! Láttam, hogy Aaron rám néz, majd le a karomra, amin kilátszott a kötés, mivel tesi után melegem volt, és a pulcsim ujját felgyűrtem a könyökömig. Láttam, hogy meredten nézi a gézt, amin átütött már a vér. A vér? Basszus! Biztos tesin egy picit megerőltettem, és elindult a vérzés. Odanyúltam a kezemmel, és lehúztam rá a pulcsimat. Amint már takarta valami a kötést, Aaron azonnal elfordította a fejét, és újra a könyvébe meredt. A keze meint görcsösen szorongatta a lapokat, én meg azon tűnődtem, hogy most meg mi baja lehet?

Álomőrző - 2.fejezet

Álomból valóság /2.rész/








Amikor megláttam, hogy tényleg engem néz, zavartan lesütöttem a szemem. Nagyon nem tetszik ez...de nagyon nem. Nem elég, hogy a folyosón is furán nézett rám, de még itt is bámulnia kell. Jajj, csak ne lenne ilyen szép szeme...
- Na, Abbie, nézz már rá! - mondta Amy.
- Dehogy nézek, hagyjál már!
- De miért nem?
- Jajj, Amy hagyd már szegényt! Mondom, hogy totálisan kész van. Nem látod? - szólt közbe Cassie.
- Oké, te tudod. Cassie, viszont téged meg a haverja bámul. Az a felzselézett hajú...
- Igen, tudom. Azt hitted, hogy nem vettem még észre? - kérdezte, miközben bőszen jegyzetelt a...nem is tudom...noteszébe vagy naplójába, de mit tudom én, nem is érdekelt.

Fel akartam nézni rá. Márcsak azért, hogy még mindig néz-e. De nem tehetettem, mert nem akartam lebukni. De amint ezt kimondtam magamban, a szemem már rajta is volt. Nem tévedtem. Engem nézett,de amint találkozott a pillantásunk, ingerülten elfordította a fejét. Most meg mi baja van? Na jó, én már nem bírok tovább itt ülni...
Elkezdtem pakolászni a cuccaimat be a táskámba, és már akartam volna kérdezni a csajokat, hogy jönnek-e, amikor Cassie megfogta a kezem.
- Te, Abbie, mit csináltál a kezeddel? - nézte a mutató ujjamat. Lenéztem én is, és megláttam azt a nem kis vágást rajta.
- Ööö...semmit. Tegnap megvágtam - hazudtam gyorsan.

Felnéztem, és láttam, hogy Ő megint engem néz, de mint az előbb, most is hamarabb elkapta a fejét, mint ahogy nekem sikerült.
Dermedten ültem, és az ujjamat bámultam. Meg mertem volna esküdni, hogy ez a vágás pont olyan, mint amit tegnap szereztem az álmomban. Abbie, ne beszélj képtelenségeket! Hiszen ez nem lehetséges! Egyszerűen képtelenség. Pedig más magyarázatot nem találtam rá, de a tegnap folyamán nem emlékeztem, hogy valahol is megsérthettem volna...És persze az is fura, hogy pont akkor nézett rám, amikor Cassie észrevette az ujjamon a sebet...Ilyesztő.
- Na csajok, jöttök? - állt fel Cassie, majd felvette a táskáját.
- Aha - álltunk fel mi is Amyvel.
Ahogy elindultunk kifelé láttam, hogy Cassie még hátranéz. Gondolom arra a fiúra, aki őt nézte. Nekem nem volt erőm megfordulni, csak egy dologra vártam. Mégpedig arra, hogy végre húzhassak innen haza...

Angol órám volt. Az utolsó. Hálistennek. De ekkor még nem sejtettem, hogy inkább meg kellett volna halnom, minthogy leüljek a helyemre.
Amikor csengettek belépett a tanár, és elkezdte az órát, de körülbelül két perc után kopogtak, és belépett rajta két srác, legutoljára pedig Ő. Naná, hogy azonnal elkezdtem érdekfeszítően bámulni a füzetem, és firkálgattam az egyik lapot benne.
Könyörgöm, csak ne a mellettem levő padba, csak ne oda ültesse...
- Igen, Mr. Hutcherson, maga kérem üljön be Ms. Roberts mellé! - Mutatott a tanár Cassie-ra. Na tessék. De jó neki...Cassie gyorsan rám kacsintott, majd mondhatni elkezdett szemezni a fiúval.
Leültette a szőke srácot egy fiú mellé, majd következett a félelmem alapja.
- Ééés maga, Mr....
- Johnson - szólalt meg rekedt, de mégis lágy hangon, amitől majdnem beleolvadtam a székbe.
- Szóval maga, Mr. Johnson, kérem üljön be Ms. Stole mellé! - Ó, hogy rohadnál meg! - mondtam magamban.
Ő lassan elkezdett jönni felém, majd megállt mellettem, és leült a helyére. Esküdni mertem volna, hogy ide érzem az illatát, pedig tudom, hogy az nem lehetséges...
A tanár tovább folytatta az órát, de én még mindig a pad szélét markolásztam, és firkálgattam a lapokat. Úgy láttam Ő se néz rám, de rajta legalább nem láttam azt a feszült tartást, mint amit magam éreztem.
A percek őrjítően lassan teltek, és nekem kedvem lett volna felvágni az ereimet...
Egyszer viszont csak nem bírtam megállni, hogy rápillantsak. Kár volt, mert a szeme sarkából pont engem nézett, de a kedvességet már megint elhagyta valahol. Mit tettem, amiért ennyire furán vagyis mérgesen és utálattal néz rám?

Amy hátrafordult, majd a kezembe nyomott egy levelet. Kinyitottam, de legszívesebben lenyomtan volna a torkán, amikor megláttam, hogy mit írt...
Óra után megkérdezem, hogy hívják, hogy honnan jött, és miért költözött ide.

Én meg gyorsan visszaírtam neki, óriási betűkkel, hogy komolyan vegye:
MEG NE PRÓBÁLD!

Visszaadtam neki a papírt, majd amikor elolvasta hátrafordult, és nagynehezen rábólintott. Megnyugodtam barátnőm ígéretének hatására, majd hogy nyugalmam megmaradhasson, megszólalt a megváltást jelentő csengő.
Ekkor hirtelen felálltam. Nem kellett volna, mert az összes könyvem, meg füzetem ami a padon volt, egy hangos csattanással a földön landolt. Ekkora égést! Nagyot sóhajtva kezdtem el összeszedegetni őket, majd nemsokkal később megláttam az enyém mellett egy másik kezet is. Felnéztem, és megláttam Őt. Nagy zavarban voltam, de próbáltam úgy összeszedni a könyveket, hogy még véletlenül se érjek hozzá a kezéhez. Amikor végeztünk, felálltunk, és kénytelen volta ránézni. Most a pillantása egy kicsivel kedvesebb volt, de még mindig volt valami jeges a tekintetében.
- Kössz - nyögtem ki nagynehezen.
- Szívesen - mosolygott egy kicsit, de azt is épp hogy látni lehetett.
- Aaron gyere már! - kiabált neki az ajtóból Cassie "lovagja".
Úgy láttam, hogy akar még mondani valamit, de inkább sarkon fordult, és se puszi se pá, otthagyott. Amint elment mellettem, megint megcsapott az illata, amitől megszédültem.


Szóval Aaron...Aaron Johnson. Éjszaka ki fogom próbálni, hogy hallgat-e rá az álmomban szereplő "Aaron". Amy rángatni kezdte a vállam, és csak akkor döbbentem rá, hogy ott állok ledermedve, és bámulom az ajtót. A többiek biztos tiszta idiótának néztek...
- Abbie! Jössz?
- Iiigen, persze - tértem magamhoz, majd kómásan elindultam a lányok után.
- Basszus ez nem volt semmi - szólalt meg Amy a folyosón.
- Jaj, ugye tényleg milyen jól nézett ki? Már a végén majdnem odamentem hozzá, hogy nem tette-e el az egyik könyvem, és...
- Jajj, Cassie nem a te lovagodról beszélek, hanem arról az...Hogy is hívják?
- Nem mindegy? - szólaltam meg ingerülten. - A lényeg hogy egy tapló és kész...
- Jujj, Abbie, beléd meg mi ütött? - kérdezte Cassie.
- Hiszen segített összeszedni a cuccaidat a földről...
- Ja..De úgy néz rám, mint valami leprásra, és az előbb is otthagyott. Se puszi, se pá...
- Na de Abbie, mit vársz az első alkalommal? Azt hitted, hogy rögtön bemászik a szádba? - Most valahogy nem volt kedvem Amyvel vitatkozni, így inkább hagytam az egészet a fenébe...
- Nem várok én semmit - vetettem oda nekik.

A hazafelé vezető utat nagyrészt csendben tettük meg, néha viszont Amynek vagy Cassienak azért eszébe jutott valami, amit feltétlenül meg kellett osztaniuk egymással. Nekem viszont egyáltalán nem volt kedvem megszólalni, sőt...még azt se fogtam fel, miről beszélnek...
Úgy volt, hogy ma délután elmegyünk a könyvtárba, de azt hazudtam nekik, hogy fáj a fejem...Miután sikerült beetetnem őket, még elláttak pár jótanáccsal. Mint például vegyek be gyógyszert, meg feküdjek le, és aludjak, stb. Megígértem, hogy mindent megcsinálok, majd elbúcsúztam, és elindultam, hogy a délután nagy részét a fürdőkádban töltsem...
Nem is tudom, mit reméltem ettől. Talán azt hittem, hogy egyszerűen csak megfulladok...Talán az is jobb lett volna, mint elviselni ezt a hatalmas görcsöt a gyomromban...
Amint beértem a házba, becsaptam az ajtót, és hangosan ordítani, vagyis inkább káromkodni kezdtem.
- Ó, hogy a jó büdös..... - a többit nem nagyon akarnám részletezni. De nagyjából az volt a lényege, hogy miért történnek velem ilyen rohadt fura dolgok, persze szép szavakkal körítve fejeztem ki ezt az előbb.
A tervemhez tartottam magam, vagyis a táskám csak bedobtam az ágyra, aztán bementem a fürdőbe, és megengedtem a vizet. Három órán keresztül ültem ott, mint valami kómás, de aztán kezdett hideg lenni a víz, így kénytelen voltam kijönni. Magamra csavartam a törülközőm, majd felvettem a pizsamám, és lementem a konyhába vacsizni.

- Szia Drágám - köszönt rám mosolyogva Lina néni, amikor leértem. - Éhes vagy?
- Igen, egy kicsit. Mit eszünk? - kérdeztem, miközben leültem egy székre.
- Egy kis sajtos tésztát csináltam. Remélem, az jó lesz.
- Persze. - Amikor válaszoltam, éppen a kezemen levő vágást bámultam. Még most sem jöttem rá, hogy került oda...
- Mi volt ma a suliba? - kérdezte nénikém, amikor nekiálltunk a vacsorának.
- Semmi különös - válaszoltam tömören. Persze ez egyáltalán nem volt igaz.
- Abbie, drágám, amikor csak megkérdezem ezt, mindig ugyanazt feleled. Nem hiszem el, hogy abban az iskolában nem történik soha semmi...Apácák közé jársz talán?
- Nem - mosolyogtam egy kicsit. - Mire vagy kíváncsi?
- Hogy vannak a lányok? Rég láttam már őket. Valamelyik hétvégén átjöhetnének, nem?
- De, majd megbeszélem velük...
- Oké, de nem terelődünk el a témától. Mi volt a suliban?
- Na jó. Tegnap Amy belelépett egy tócsa tejbe a járdán, és azt hitte, hogy hányás - ekkor kíváncsi nénikém hirtelen köhögni kezdett, valószínűleg félrenyelhetett.
- Abbie, ilyeneket nem az asztalnál kéne megbeszélni! - nézett rám szúrósan. - De legalább mondtál valamit...Ez már haladás.
- Te kérdezted, hogy mi volt a suliban - nézegettem egy darab tésztát.
- Igen, de nem gondoltam, hogy egy olya témával állsz elő, ami elveszi az ember étvágyyát. És különben is azt mondtad, ez tegnap történt. Most beszéljünk arról, mi volt ma!
- Hát ööö... - gondolkoztan gyorsan. Nem akartam beavatni a suliba érkezett új srácokról, főleg nem Róla. Biztos, hogy egy diliházban kötnék ki, ha elmondanám neki.
"Képzeld ma új diákok jöttek a suliba. Pontosabban három. És mindegyik fiú. Ja és azt el ne felejtsem, hogy az egyikkel minden éjjel álmodom, és nagy a valószínűsége, hogy bele is zúgtam. És persze meg ne feledkezzünk az ujjamon levő vágásról sem, ami a tegnap éjszaka került oda, de nem tudom, hogy hogy. Szerintem álmomban vágtam meg a réten, ahol a pasimmal néztem a csillagokat. És veled mi történt ma?"
- Volt ma egy kémia óránk, és a csajokkal kísérleteztünk, aminek majdnem az lett a vége, hogy felrobbantottuk a sulit. Óriási füst volt a teremben, és mindenkit ki kellett küldeni. - Ez nem is volt hazugság. Csak az előtt történt, mielőtt még az új fiúk megjelentek volna.
- Húú, ti aztán nem semmik vagytok! - bólogatott elismerően nénikém.
- Tudom, de ha nem haragszol, mennem kell, mert még nem tanultam semmit holnapra, és minnél hamarabb végezni szeretnék.
- Persze, menny csak! Jó éjt! - mosolygott megértően. Annyira bánt, hogy hazudnom kell neki. De hát ezt nem mondhatom el. Soha sem...
- Jó éjt! És kössz a vacsit!

A szobámba érve szokás szerint a táskám tartalmát az ágyamra borítottam, majd amikor az asztalomhoz ülve kinyitottam az irodalom könyvem, elállt a lélegzetem, és a könyv a földön landolt...

Álomőrző - 2.fejezet

Álomból valóság /1. rész/

Tudjátok, hogy milyen szar az, amikor reggel belenézel a tükörbe, és olyan, mintha nem is magadat látnád? A hajad összevissza áll és karikásak a szemeid, pedig aludtál éjjel. Nos ilyen helyzetben vagyok én most. Kezdődhet a nagy alakítás. Elmentem zuhanyozni, hogy egy kicsit felfrissüljek, majd kibontottam az a hajnak nevezett valami a fejemen, ami fésülés után már szinte tökéletesen állt. A szemeim alatt még mindig ott húzódtak azok az átkozott lilás árnyékok, ezért alapozóval eltüntettem, majd felvittem magamra egy kis szemceruzát és szempillaspirált. Megmostam a fogam, majd törülközőben visszabattyogtam a szobámba, hogy megnézzem mit rejt a szekrényem. Kivettem egy világos farmert és egy fekete pulóvert, amit imádtam, mivel Lina nénim vette. (Egyszer véletlenül megtaláltam a New Yorkerbe, és mit ne mondjak az ára nem volt valami szép...)
Felkapkodtam magamra, majd fel a szokásos tornacipő, és indultam le a konyhába.
Nem voltam éhes, reggelire nem is ettem semmit, így volt még időm a lányok érkezéséig. Egy darabig olvasgattam az asztalon hagyott újságot, majd úgy döntöttem lassan ideje elindulni.

A lányok ugyanott vártak, mint tegnap, de valami furcsa volt, vagyis nem olyan, mint ami minden reggel lenni szokott...Hát persze! Amy nem telefonált. Biztosan beteg, vagy csak már letette a mobilját. Odaértem hozzájuk, majd megöleltek, és indultunk a suliba.
- Amy, hogy hogy nem keresett senki reggel?
- Ezt hogy érted? - kérdeztem majd beleharapott a kezében levő almába.
- Hát...úgy értem telefonon...
- Jajj, ne is mondd - nyammogott teli szájjal. - Anyám elvette a telefonom két napra. Legszívesebben felakasztanám magam...
- De miért vette el? - szólt közbe Cassie.
- Az az igazság, hogy az utóbbi hónapokban elég sok volt a telefonszámlám...
- Sok sms-t küldtél, vagy mi? - vihogott Cassie.
- Hát ha az 50 soknak számít, akkor...
- Ötven? - kérdeztem tátott szájjal. - Mégis kinek küldtél annyit?
- Hát a pasimnak, meg ugye nektek is, és...valahogy összegyűlt na, ez van. Nem tudok mit csinálni...
- Szerintem a közeljövőben fogdd egy kicsit vissza magad, mert ha így folytatod, jó pár hónapig nem lesz nálad telefon!
Amy gazdag családból származott, és nem sajnálták tőle a pénzt, de azért gondolom most jöhetett el a pillanat a szülők számára, hogy egy kicsit úgy mondd leállítsák a lányukat...

Hamar értünk a suli elé, és gondoltuk, hogy leülünk még dumálni az egyik lépcsőre. Majd amikor csengettek, felálltunk, és elindultunk órára.
- Te - súgta oda nekem Amy. - Ha ez a nő tovább beszél, esküszöm, hogy betömöm a száját valamivel... - nevetnem kellett rajta. Cassie is látta, hogy valamiről beszélünk, ezért odahajolt hozzám, hogy mondjam el neki is. Miután megtettem ő is nevetett, persze nem hangosan, nehogy a tanár észrevegyen valamit is...
Hosszú óráknak tűnt, mire végre végelett a mateknak, mi pedig óra után elindultunk az iskola másik végébe, ugyanis ott lesz a következő óránk. A folyosón rengetegen mászkáltak, a lányokkal szinte alig fértünk el. Egy idő után azonban a tömeg ritkulni kezdett, majd teljesen elfogytak előlünk a diákok, hogy helyet engedjenek valakiknek.

Három fiú jött velünk szembe, tök vagányan napszemüvegben, bőrkabátban, farmerben és tonacipőben. Olyan volt az egész, mintha lassított felvétellel nézném. A középső fiú lassan levette a szemüvegét, nekem pedig majdnem kiestek a könyvek a kezemből. Egyszerűen nem voltam képes elhinni, amit láttam.
Szakasztott olyan volt, mint az álmaimban szereplő fiú, de élőben mégis mást mutatott. Barna haja néhol a szemébe lógott, kékeszöld szemei csillogtak a nap hatására. Magas és izmos volt, de azért nem túlzottan.
Amikor elmentem mellette ugyanazt az illatot éreztem, mint álmomban, de ez most annyira nem kötött le, mivel ahogy elmentünk mellettük, összekapcsolódott a pillantásunk, és az arcán ugyanazt a meglepettséget és döbbenetet láttam, mint az enyémen. Amikor ismét gyorsan ránéztem, már semmi nem maradt ezekből, helyét viszont átvette a nemtörődöm arckifejezés...
Elhaladtunk mellettük, és nekem kezdett kitsztulni a fejem. Az agyamba bekúszott a több száz sugdolózó hang, és a folyosó újra megtelt diákokkal, és folytatódott tovább az ordibálás, és a másik lökdösése.
- Ezek meg kik voltak? - szólalt meg Amy.
- Biztosan új diákok, vagy ilyesmi - mondta Cassie. - De a jobb oldali nagyon helyes volt láttátok? - Te mit szólsz hozzájuk Abbie? - hallottam valahonnan messziről Amyt. - Abbie?
- Ööö - dadogtam. - Mit is mondtál?
- Azt kérdeztem, hogy mit szólsz hozzájuk?
- Kikhez?
- Jajj, ne izélj már! Az előbbi srácokhoz.
- Amy, hagy már! Nem láttad hogy összenézett a középső fiúval?
- Ki? Én? Dehogy is - tagadtam.
- Jól van, hagyjuk - szólt közbe Amy. - Így is zavarban van.

Nem voltam zavarban. Inkább csak teljesen letaglózott ez az egész...Ilyen nincs! Biztosan csak képzeltem az egészet...Egyszerűen nem létezik, hogy a valóságban valaki olyan legyen, mint az álmaimban szereplő fiú. Megőrültem...Mostmár teljesen biztos vagyok benne, hogy megőrültem...
Az órát valamilyen furcsa kábulatban töltöttem el. Beültem, és szinte már jöhettem is ki. De persze a 45 percben végig azon agyaltam, hogy halucináltam-e, vagy tényleg azt láttam, amit láttam...
A lányok biztosan észrevették a hangulatváltozásomat, mert nem nagyon szóltak hozzám, pedig az órák nagyrészét álltalában végigbeszéljük. Most azonban csendben ültem, és azon gondolkoztam, hogy vajon várom-e, hogy újra lássam, vagy mindenféleképpen szeretném erkerülni...
Nem tudtam döntést hozni, így amikor az ebédlő felé tartottunk, hatalmas görcs volt a gyomromban. Odaálltam a pulthoz, és vettem valamiféle kaját, meg egy ásványvizet, és a lányokkal leültünk a szokásos asztalunkhoz. Nem akartam a szememmel mindenfelé őt keresni, de azért néha akaratlanul is végigfutott a szemem az asztalokon, hátha meglátom. De egyszer sem sikerült meglátnom, aztán valahogy nem is foglalkoztam vele.

Amy viszont egyszercsak megbökte az oldalam, és amikor felé néztem, a fejével előre bökött. Arra néztem, amerre ő, és megláttam őt, amint épp engem bámul...

Álomőrző - 1.fejezet

Egy álompasi a valóságban

Megint vele voltam. Éjszaka volt, és mi egymáshoz bújva néztük a csillagokat. Nem néztünk egymásra, mégis tudtuk, hogy hamarosan mennem kell, és végetér ez az egész csoda, aminek már hónapok óta a részese vagyok. Igen, a részese vagyok, és remélem, hogy ez soha nem is lesz másképp. Ha már az életben egy kicsit szerencsétlen vagyok, akkor legalább itt legyek boldog, teljes, és egész...

Valaki egyszer csak rángatni kezdte a kezem, és ahogy azt már ilyenkor megszokhattam, minden homályosulni kezdett a szemem előtt, majd jött a nagy sötétség, utána pedig az erős fény, mert tegnap már megint elfelejtettem lehúzni a redőnyt. Bassza meg! A kezem még mindig rángatózott, de nem magától. Nagynehezen oldalra fordítottam a fejem, és megláttam szeretett Lina nagynénim vigyorgó fejét. Vele laktam már öt éves korom óta, mivel a szüleim meghaltak egy tűzvészben...Szóval vele élek, amiért hálás is vagyok neki, de néha az idegeimre megy...

- Már ezerszer mondtam, hogy fel bírok kelni egyedül is, és nem kérek a kellemetlen ébresztőidből - morogtam, majd a fejemre húztam egy párnát.

- Mostmár felkeltél, úgyhogy mindegy. Ki az ágyból, mert elkésel! - mondta drága nagynénim, azzal kiment az ajtón.

Leemeltem magamról a takarót, és megnéztem az éjjeliszekrényemen levő órát, ami csak 6:30-at mutatott. Ezt nem hiszem el! Nagyon jól tudja, hogy csak 7:00-kor szoktam kelni. Megfosztott fél órától, amit a...vagyis...amit vele tölthettem volna...

Nem mondanám, hogy az álmaimban szereplő fiú a barátom, mert ez képtelenség lenne. Mégis amikor a karjaiban voltam, nem tudtam másképp gondolni, vagyis érezni...

Na elég volt Abbie! Ideje felkelned. Ha már megvolt a reggeli ébresztőd, legalább használd ki! Így sokkal nyugodtabban tudok készülni, már nem mintha amúgy sietni szoktam volna. Magamhoz beszélek, hát ez remek! Biztosan megőrültem, de nem csodálkozom rajta.

Elmentem zuhanyozni, majd elkezdtem nézegetni, hogy mit is vegyek fel. Kiválasztottam a nemrég vett pulcsimat. Még egyszer sem volt rajtam, így úgy döntöttem, ideje felvenni. Kivettem még egy farmert, majd felkapatam a Converse cipőmet. Igen, igen tudom, hogy szinte mindig ez van rajtam, és ez meg is látszik rajta, de most mit tegyek, ha szeretem? Felkaptam a táskám a földről, majd szinte levágtattam a lépcsőn, hogy reggelizzek valamit.

A nagynénim a tűzhely felett ügyködött valamit, de úgy döntöttem nem kérek belőle, és inkább kivettem a szekrényből a műzlisdobozomat, majd a hűtőből a tejet. Összeöntöttem a kettőt, és leültem az egyik székre. Miközben ettem, a tegnap éjszakán gondolkoztam, és arra, hogy milyen jó lenne most is álombéli párom karjai közt lenni...

- Már megint azt a valamit eszed? - förmedt rám hirtelen Lina nénim, és a kezemben levő tálat bámulta. - Most csinálom a reggelit. Miért nem várod meg?

- Nagyon jól tudod, hogy reggel nem bírom a nehéz kajákat - nyammogtam teli szájjal.

- Egyszer az életben el bírnád viselni. És egyél szépen! Azt hiszem ennyi év alatt megtanítottam neked...

- Igen, meg. De hát én sose javulok nem tudtad? - mondtam, miközben a tálat a mosogatóhoz vittem.

- Jajj, dehogyisnem tudom. Nem bírom elfelejteni...

- Na látod - mentem el mellette, miközben adtam neki egy puszit. Ő csak mosolygott rám, majd elköszönt.

Felvettem a táskám és kiléptem az ajtón.

A lányok szokás szerint az utca végén álltak. Ők voltak a legjobb barátnőim már évek óta. Amy szokás szerint telefonált. De ez más volt, mert a házunkhoz hallottam, hogy valakivel kiabál. Még nem értem egészen oda hozzájuk, de már mutogatni kezdtem Cassienak, hogy mégis mi a fene van. Ő csak tátogott egy nem tudom-ot, miközben a vállát húzogatta. Amikor odaértem hozzájuk, Amy letette a telefont, és azonnal a nyakamba ugrott, mint minden reggel.

- Szia csajszim - szorongatott.

- Szia neked is - öleltem vissza, majd elengedtem. Odamentem Cassiehoz is, és őt is megöleltem.

- Amy mégis mi a fene volt ez? - kérdezte Cassie, miközben elindultunk.

- Áhh...semmi! Szakítottam Jamievel...

- Hogy mi? - kérdeztük egyszerre. Igazából nekem inkább az jött volna ki a számon, hogy már megint?

- De mégis mi történt, mesélj már!

- Semmi különös. Csak megint mindenért én vagyok a hibás. Mint mindig.

- És nemááááááááuuuuuuuuu - mondta, vagyis kérdezte volna Cassie, ha nem vágom oldalba.

- Egyszerűen nem értem azt a pasit - rázta a fejét. - Én tényleg szeretem meg minden, de néha olyan nehéz vele...

- Biztosan kibékültök - bíztattam. - Már többször is összevesztetek, de aztán valaki mindig megunta, és bocsánatot kért a másiktól.

- Abbienak igaza van! - szólalt meg végre értelmesen Cassie. - Minden rendbe jön, hidd el!

- Jajj csajok! - borult a nyakunkba Amy. - Mire mennék nélkületek?
- Hát nem sokra - motyogta Cassie. Én pedig mivel nem akartam Amy bodrái közé tenni a könyökömet, így Cassienek teljes erőmből a lábára tapostam. Megint kiabált egy auuuuuuu-t, de ekkor mág a suli előtt álltunk.

Persze csak nekünk van akkora szerencsénk, hogy a suli "szépe", magyarul kurvája mellettünk ment el, és hangosan röhögött rajtunk, majd mondott valamit amiből csak a hülye idiótákat bírtam kivenni.

- Akarod, hogy kivágjam az ereidet, és csokrot kössek belőlük? - szólt utána Amy, a nagy EMO-s. Mert az volt. Szőke kivasalt haj, vastagon kihúzott szemek. A csaj után indult, mi pedig alig bírtuk lefogni...Szerencse hogy a lány nem látta meg, mert biztos, hogy a mai nap a rólunk kreállt pletykáktól lett volna hangos.

- Hé, hé, Amy nyughass - csitítgatta Cassie. - Nem ér ennyit.

- Igazad van, de legközelebb nem ússza meg!

- Oké, csajok, szerintem mennyünk be, mert a végén Amy még tényleg megöl valakit.

Az osztályba érve elfoglaltuk a szokásos helyünket, majd vártuk, hogy elkezdődjön az óra, én pedig azt, hogy végre végetérjen a nap, és mehessek a megszokott, békés és kurváktól mentes álomvilágomba...

Matek után következett még egy angol, egy biológia és töri óra. Töri előtt elmentünk a csajokkal ebédelni, mint mindig most is a szokásos asztalunkhoz ültünk le. Amy és Cassie szinte minden pasit kibeszéltek, aki elment előttünk, és ez engem nem zavart, de nem akartam csatlakozni hozzájuk. Cassienak nem sok barátja volt még, úgy mint nekem. Eddig csak 2 srác volt, akivel úgy láttam, érdemes valamit kezdeni, de aztán azokból se lett semmi...

Bezzeg Amy...neki mindenféle pasi bejött, és akit meg akart szerezni, azt meg is szerezte. Ő volt a mi kis hármasunk "nősténye", vagy úgymond ragadozója. Mindenki kellett neki, ő se tudja miért.

Nem nagyon bírtam velük foglalkozni, de azért egy-két mondatukat így is elcsíptem.

- Húú, de vagyány valaki!

- Nézdd, annak milyen jó a hátsója! - stb...

Én viszont legszívesebben elaludtam volna, vagy csak lehunytam volna a szemeimet, hogy pihenhessek egy kicsit. De tudtam, hogy ezt itt most nem szabad, mert ha lehunyom a szeme, őt látom magam előtt, és a nap hátralevő részében nem tudok majd koncentrálni...

Nem tudtam a nevét, de valahogy nem izgatott. Egyszer úgyis meg fogom kérdezni, persze csak akkor, ha nem felejtem el...Biztosan valami különleges neve van...Mondjuk Stefan...Vagy valalami egyszerű és hétköznapi, mint a Mike, vagy Jeason...

Amikor belenézek gyönyörű kékeszöld szemeibe, teljesen elveszek, és az egész olyan, mintha nemcsak álmodnék, hanem a valóság lenne. Egy álompasi a valóságban...Álmodozz csak Abbie!

- Héé! Föld hívja Holdat! Abbie itt vagy? - kérdezte Cassie.

- Jajj, bocsi, itt vagyok. Mit is mondtál?

- Nem mondtam semmit, csak nagyon elbambultál.

- Ja, igen, az lehet. Kicsit fáradt vagyok, mert reggel korábban keltettek.

- Ki? - kérdezte Amy.

- Áhh, senki, csak a nagynénim. Úgy rángatta a kezem, mintha valamit ki akarna húzni egy falból. Komolyan mondom néha nem normális...

- Mi bajod vele? Legalább van egy személyes ébresztőd, és biztos lehetsz benne, hogy nem alszol el...

- Ja... - helyeselt Amy. - Bár nekem lenne egy olyan nénikém, mint neked. De helyette van egy ordibálós anyám, aki hajnalok hajnalán - hozzáteszem hétvégén - kint kiabál a szomszédokkal, és ha lemegyek a konyhába még van képe azt kérdezni, hogy felébredtél, drágám?

- Engem soha nem költ senki - mondta Cassie. - Csak beállítom a telefonom, aztán reggel meg megszólal az "aludnál még mi" csengőhang.

Ezen jót nevettünk mind a hárman, majd elindultunk törire.

A tanár dumáján azt hittem, hogy bealszok, de szerencsére sikerült ébren kibírnom. Valamivel muszály volt lefoglalnom magam. Tépkedtem a hajam, vagy egyszerűen csak rajzolgattam a füzetem hátuljába. Egyszer pedig sikerült hangosan felnevetnem, mert az utcán egy férfinak kiborult a kosara, és a tej a földön landolt, majd szétfolyt a járdán. A tanár szúrós szemekkel nézett rám, pedig meg mertem volna esküdni, hogyha látta volna, ugyanúgy reagált volna, mint én...

Az óra végezetével barátnőimmel elindultunk haza. Amy észrevette a földön levő tejet, és szerencsésen bele is lépett, majd amikor elmentünk mellette bosszús képet vágott.

- Mi ez, valaki idehányt? - kiabált, majd egy papírzsebit elővéve törölgetni kezdte a cipőjét.

Mi Cassieval csak röhögtünk rajta, majd amikor Amy befejezte a lábtörlést, elmeséltem, hogy min is nevettem annyira. Cassie is velem nevetett, de Amy megtartotta sértődött és dühös arckifejezését.

Az utcánkhoz érve elköszöntem tőlük, majd elindultam a házunk felé.

Lina nénim még nem volt otthon, így úgy gondoltam, hogy miközben rendetrakok a szobámban, énekelgetek egy kicsit. Bekapcsoltam egy számot, majd jó hangosra vettem, és az előadóval kezdtem együtt ordibálni...Nem tudom milyen lehetett, de igazából nem is érdekelt...Lehet viszont, hogy a szmoszédnak nem tetszett, mert bosszúsan nézett ki az ablakon. Engem viszont nem érdekelt, így gyorsan, egy precíz mozdulattam behúztam a függönyt.

Időközben nagynénim hazaért, majd lehívott a szokásos kihallgatásra. Ez mindig a következőkből áll:

- Mi volt ma a suliba?
- Semmi.

- Írtatok valamiből?

- Aha.

- Szükséged van valamire?

- Nem.

- Minden rendben?

- Aha.

- Nem vagy éhes?

- Nem.

- Mit csinálsz este?

- Semmit.

- Fáradt vagy?

- Aha.

- Mész lassan lefeküdni?

- Aha.

- Hát akkor jó éjt!

- Aha...Vagyis jó éjt!

Felmentem az emeletre, lezuhanyoztam, majd fáradtan bedőltem a ágyamba. Örültem neki, hogy csak az szobám meg a fürdőm van az emeleten. Így olyan volt, mintha saját kis lakásom lett volna. Amint lehet, majd szeretnék elköltözni innen, hogy saját életem legyen, és azt csinálhassam, amihez kedvem van. Csak álmodni, és semmi mást.

Pedig tudtam, hogy nem csinálhatom ezt egész életemben. Egyszer fel kell fognom, hogy más nem létezik, csak az élet, és a kegyetlen valóság...

Hirtelen azon a réten találtam magam, ahol minden este. Megint sötét volt, csak a csillagok ragyogtak az égen. Ő már ott várt rám, amikor pedig odaértem hozá, szorosan magához ölelt. Beszívtam az illatát, amihez foghatót még sohasem éreztem, és belenéztem gyönyörű szemeibe, amit most megvilágított a hold fénye, de ettől csak még szebben csillogott. Magával húzott a fűbe, de amikor leültem, megvágta az ujjam egy fűszál. Éreztem, ahogyan fájni kezd, majd néztem, ahogyan a vér lassan folyni kezd a sebből. Ő megfogta a kezem, majd letörölte a vért, és megpuszilta a sebet. Magára húzott, és ismét a csillagokat kezdtük bámulni. Megint elöltött az a furcsa eufórikus nyugalom, és nem éreztem semmi mást, csak az ő kezét a derekamon, és a hajammal babráló ujjait. Felnéztem rá, ő pedig közeledni kezdett felém, és amikor megérezhettem volna ajkait az enyémeken, fülsiketítő sípolás ütötte meg a fülem, majd rá kellet jönnöm, hogy ma éjszakára ennyi volt az álmokból, belőle, jöhet a valóság. Ébren vagyok...

Prológus

Van egy hely, ahová az ember elmenekülhet a gondjai elől, sőt, még maga az élet elől is. Nincs szükség semmi másra, csak a képzeleterőre, és a fantáziára.
Ez a szó, vagyis fogalom egy bonyolult, érdekes jelenség.
Kinek az örömöt, kinek a szomorúságot jelenti. Csak egy egyszerű szó, Abbienak mégis a mindent jelenti. A boldogságot, a nyugalmat, a csendet, és talán még a szerelmet is. Itt nem zavarja senki, és azt csinálja amit egész életében szeretett volna. Álmodni.